Svájci cukor, magyar medve
1899. október 22-én a Los Deportes nevű barcelonai lap leközölt egy hirdetést, melyben egy svájci cukorkereskedő, bizonyos Hans Kamper játékostársakat toborzott egy saját futballcsapathoz. Kamper nemsokára Joan Gamperként rúgta a bőrt, csapata, az FC Barcelona pedig győzelmeivel reményt adott a katalán fővárosnak. Huszonkét évvel később az MTK három napot vonatozott, hogy bemutatómeccset játszhasson a klubbal, a bemutatkozás pedig olyan jól sikerült, hogy a magyarok kapusa, Plattkó Ferenc másnaptól a Barcát erősítette. Plattkó, aki az első magyar volt a csapatban, 1925-ben nyerte első spanyol bajnoki címét, edzőjét pedig akkor már Pozsonyi Imrének hívják. Lehet, hogy alig akad olyan drukker, akinek a Barca magyarjai közül elsőként a robosztus kapus jutna eszébe, ám a spanyol iskolákban alig találni olyan gyereket, aki ne tudná, ki volt a „szőke magyar medve”. A Real Sociedad elleni 1928-as kupadöntőn Plattkó egy csúnya ütközés következtében elájul, majd mintha mi sem történt volna, vérző fejjel visszatámolyog a pályára, és egyetlen gólt sem enged a kapuba. Hősies küzdelméről írta Rafael Alberti spanyol költő az Oda a Platko, vagyis az Óda Plattkóhoz című verset, ami azóta kötelező tananyag az iskolákban. Az első magyar, aki pályára léphet az El Clásicón, a Fradiban még Jegenyének becézett, de a spanyol keresztségben az Emilio nevet felvevő Berkessy Elemér volt, akiből sportkarrierje után a város legmódosabb fékbetétgyárosa lett.
Kocsis Sándor, Kubala László, Czibor Zoltán
Mindeközben a pesti grundon egy szőke kissrác, Kubala László, azaz Kuksi kergette a labdát, olyan eredményesen, hogy 18 éves korára már a Fradi meghatározó játékosává vált. A csehszlovák SK Bratislava megfigyelői egy Fradi-MTK bajnokin szúrták ki, ám Kuksi nem bírta sokáig Pozsonyban, szíve visszahúzta a magyar pályára, egészen a Fáy utcáig. A válogatottban az Aranycsapat leendő sztárjaival focizott együtt, ám mivel az épülő szocializmus nem elégítette ki az igényeit, Olaszországba szökött. A hatalom nem nézte jó szemmel a kiruccanást, ezért bevonták a játékengedélyét, ám Kubala még a menekülttáborban sem adta fel – Hungária néven focicsapatot alakított, és ezzel megcsinálta a szerencséjét. Egy spanyol játékosmegfigyelő felfigyelt rá, és pár nappal később a Barcelona csatársorában találta magát az akkor még csak tinédzser, később aranylabdás Luis Suárez mellett. Miközben Ladislao Kubala karrierje Spanyolországban ívelt egyre feljebb (később egyébként egy régi ismerős, Plattkó Ferenc edzősködése mellett), és a mai Nou Camp alapjai is elkezdtek kiemelkedni a földből, addig Puskás, Kocsis, Czibor és Bozsik a helsinki olimpián meghódították a világot.
Bár Kocsis és Czibor a Fradiban ért el sikereket, a kommunista rezsim inkább a hadsereg csapatába szánta a góljaikat, ezért felsőbb utasításra a Budapest Honvédba kerültek. A 6:3-mal, és a mexikói világbajnokság gólkirályi címével később viszont megtörtént, amire senki sem számít. Az Aranycsapat 3:2-re elvesztette a vb-döntőt az NDK ellen, a vereség miatti csalódottság pedig rendszerellenes tüntetésbe csapott át a pesti utcán – a tüntetés Grosics Gyula, az Aranycsapat legendás kapusa szerint egyenesen ‘56 előszelének tekinthető. 1956. november 4-én, azon a napon, amikor az orosz tankok begördültek a magyar fővárosba, a Budapest Honvéd gépe Brüsszelbe indult egy nemzetközi kupameccsre. Bár a hatalom rájuk parancsolt, hogy térjenek haza a mérkőzés után, a játékosok úgy döntöttek, nyugaton maradnak, és bemutatómeccsekből fognak élni. Kocsis, Puskás és Czibor története ekkor kapcsolódott össze Kubaláéval, aki aggódva figyelte társai sorsát, és Barcelonába hívta a csapatot. Az utolsó Barca-Honvéd meccset a kispestiek nyerték 4:3-ra, Kubala László lakása pedig a magyar menekültek központjává vált. 1957 szeptemberében felavatták a Nou Campot, Kocsis és Czibor pedig magára öltötte a klub gránátvörös-kék mezét. Attól a pillanattól kezdve a katalán szurkolók számára a foci nem csak sport volt többé - az aranyfejű Kocka, a korbeli rajzfilmfiguráról Bolond Madárnak becézett Czibor és Kubala hármasának köszönhetően igazi látványossággá vált.
Ferran Olivella, a Barcelona egykori játékosa, az Európa-bajnok (1964) spanyol válogatott csapatkapitánya
Mindenről a magyarok tehetnek
Bár Kocsis filmjének középpontjában egyértelműen Kubala áll, a rendező remek dramaturg - anélkül szövi egymásba Ladislao és a másik két legenda életét, hogy egy pillanatig is úgy éreznénk, rangsort állított köztük. (Kubala életével bővebben is foglalkozik majd, róla szóló filmje várhatóan még a 2016-os Európa-bajnokság előtt látható lesz.) A megszólaltatott rokonok és csapattársak közreműködésével nem csak sportkarrierjüket, de személyiségüket is árnyalja, és statisztikák, valamint alaposan dokumentált futballszezonok helyett inkább a dokumentumfilmek leghatásosabb elemét, az ún. emberi oldalt domborítja ki. Cziborról megtudjuk például, hogy csak annyira volt bolond, hogy egyszer közölte akkori edzőjével, Helenio Herrerával, hogy lő kettőt, majd köszöni szépen, aznapra végzett is, a második gólja után pedig egyszerűen kisétált a stadionból. Máskor csak a lelátóig jutott, ahol meccs közben jóízűen elcsevegett egy rég nem látott barátjával. Kocsis 1960 márciusában, egy Wolverhampton elleni találkozón ért fel a csúcsra, még a meccsen eltört kulcscsontja sem tudta megakadályozni, hogy négy gólt lőjön.
Kocsis (az, amelyiknek nincs aranyfeje) nem csinál nemzeti hőst az ’56 után Barcelonáig jutott focistákból, bár túlzásra nincs is szüksége, az eredmények és a néhai kollégák, barátok beszélnek helyette. Magyar oldalról megszólal többek közt Tóth József, Illovszky Rudolf, Szepesi György, és Czibor húga, Zsuzsa, katalán oldalról pedig Luis Súarez, Justo Tejada, Ferran Olivella és Ramón Alfonseda, a Barca veteránklubjának elnöke idézi fel a dicső múltat. Mégsem ők, hanem a futballistagyerekek, ifj Czibor, ifj. Kocsis és Carlos Kubala tesznek a legtöbbet apáik történetéhez, és olyan oldalukat villantják fel, ami az egyszeri szurkoló számára ismeretlen volt. A sikerek mellett a nagy drámák sem maradtak ki a sztoriból, az újabb berni vereség emléke, Kocsis tragédiája, Czibor betegsége. A filmhez rengeteg archív fotó és felvétel gyűlt össze, még Surányi András 1982-es dokujának, az Aranycsapatnak részletei is felvillannak néha.
Horváth András a film szerkesztője, ifj. Czibor Zoltán és Kocsis Tibor rendező
Kubala László középső fia, Carlos, és a focistaunokák, Ján és Ferenc
Könnyen lehet, hogy egy vérbeli Barca-drukker több ponton is bele tudna kötni Kocsis filmjébe, én viszont nem tudok. Ha negatívumot kellene említeni, talán csak a narrátor, Fodor Tamás hangja jutna eszembe, amivel mindössze annyi a baj, hogy túl kellemesnek, túl andalítónak hat. Épp, mint a régi természetfilmek tökéletesen hangsúlyozott narrációi, amelyekbe csak azért nem aludt bele az ember, mert mindig jött egy oroszlán, aki átharapta a legjámborabb antilop torkát. Az oroszlán most Kocsis, Czibor és Kubala voltak, akik, bár az ellenfél nyakát nem harapták át, a hálójukban azért rendszeresen megtáncoltatták a labdát.
Abban, hogy Ladislao, az aranyfejű Kocsis és a Bolond Madár új irányt adtak a Barcelona focijának, minden megszólaló egyetért, és a rendező szerint sem kell feltétlenül régi felvételeket nézegetnünk, hogy gyönyörködhessünk a mozdulataikban. A magyar stílus még mindig ott van a Nou Camp gyepén, csak ma már három másik játékos tart belőle bemutatót a meccseken - Messi, Neymar és Iniesta.
