Az SZFE-n filmépítészetet tanító professzor avantgárd művészként is ismert, és olyan rendezők filmjein dolgozott látványtervezőként és művészeti vezetőként, mint Costa-Gavras, John Irwin, Jancsó Miklós, Tony Gatlif, Fatih Akin, Tarr Béla (A londoni férfi, A torinói ló), vagy Ridley Scott (Mentőakció). Előadását a Saul fia filmnyelvének elemzésével kezdte, azt vizsgálva, hogy mennyiben újdonság Nemes Jeles László munkájának stílusa. Szerinte a filmtörténetben három fázisa van a díszlettervezésnek. Az első a hatalmas és látványos díszletek építése, amit lát a forgatáson a stáb és a színészgárda, és végül a mozikban a néző. Példaként olyan ó-hollywoodi szuperprodukciókat hozott, mint a Türelmetlenség, a Kleopátra és a Ben Hur.

A második fázis a green box, amikor a forgatáson senki nem látja a díszletet, a közönség a moziban viszont igen. Példának a Star Wars-filmeket hozta: ha a forgatáson két szereplő ugrándozik és hadonászik zöld háttér előtt, az a mozikban egy űrhajón történik, a karakterek pedig jedik, akik fénykarddal harcolnak. A Saul fia jelenetezése ennek a fordítottja, egyben a harmadik fázis: a stáb és a színészgárda látják az épített díszletet, de a néző nem, legfeljebb érti és érzi. Illusztrációként a Türelmetlenség, a Kleopátra és a Ben Hur grandiózus díszletei után Rajk egy olyan jelenetképet mutatott a Saul fiából, amin Röhrig Géza tarkója látható a fókuszban, és a háttér teljesen elmosódik. Hozzátette, hogy a Saul fia díszletének sejtetésében nagy szerepet játszik a hangkulissza: Rajk szerint e film történetmesélési stílusa nagyban épít az emlékeinkben eltárolt hangokra. Arról beszélt, hogy nem is vesszük észre, hogy milyen gyakran hagyatkozunk a hangokról alkotott emlékeinkre, a hangok felismerése ráadásul - a szagokkal ellentétben - tanulható, egy pisztolylövést az is felismer, aki mellett sosem sütöttek még el fegyvert.

Az efféle hangok a kollektív emlékezetünk részei, amiről Rajk a holokauszt emlékezetére tért rá. Szerinte a Soá ábrázolása az önkéntes amnézia korszakától a hagyományos, konvencionális stíluson át a blaszfémikusig terjed, állomásai különféle emlékművek és műalkotások, amilyen a Judenplatz kifordított könyvtára Bécsben, Zbigniew Libera lengyel művész Legóból épített koncentrációs tábora, a Maus képregény vagy Rajk saját, Waldsee 1944 nevű kiállítása. A Saul fia szerinte a blaszfémikus ábrázolás kategóriájába esik, részben azért, mert negatív kritikákat kapott Németországban, a Cahiers du Cinémától és a Libérationtól. Nemes Jeles rendezése szerinte jellemezhető az első „szelfi filmként” is, hiszen a főhős arca van a kép középpontjában és fókuszában, a háttér pedig perifériára szorul. A szelfi a fordítottja a hagyományos kamerakezelésnek, mivel magunkat vesszük, nem azt, amit látunk és megmutatni akarunk. Nemes Jeles filmjének beállításai a tökéletes ellentétei az épített díszleteket használó produkciók éles, mély és látványos nagytotáljainak. A Saul fiát Rajk a konzoljátékokhoz is hasonlította: a kameramunkája szerinte a „legbutább” videojátékokat idézi, de ezt persze dicséretnek szánta. A kamera végig a főhősre tapad, aki szinte állandóan előrefelé halad, labirintusszerű pályán tör utat magának. Hozzáteszem, a film azért is hasonlítható konzoljátékokhoz, mert Saul egyben a közönség avatárja is, akinek küldetést kell megoldania egy ellenséges környezetben.

Ezután Rajk a Saul fia látványvilágának forrásául használt történelmi dokumentumokat ismertette. Kiemelte, hogy Auschwitz-Birkenau haláltáborának működését akarták bemutatni, szerinte a nácik a gyilkolás „világrekordját” állították fel, Auschwitz-Birkenau pedig „a legnagyobb magyar temető”. A krematórium szerinte önmagában is díszletszerű, mert a gázkamrát zuhanyzónak álcázták. A filmben nem használtak establishing shotot (megalapozó beállítás, totálkép), inkább lépésről lépésre bejárták és rekonstruálták az újonnan érkezett és rögtön elgázosított deportáltak útvonalát, bár egy Sonderkommandós szemén és tapasztalatain keresztül, egy Sonderkommandós munkáját, napi rutinját bemutatva. Rajk kiemelte Vági Zoltán szakértő szerepét, aki rekonstruálta a különféle munkákat, amiket a foglyoknak és a Sonderkommando tagjainak kiosztottak (pl. maradványok eltüntetése, aranyfogak kihúzása). Azzal, hogy főhősnek egy Sonderkommandóst tettek meg, tabut sértettek, mivel a zsidó vallásban a holttest elégetése bűn, így nincs konszenzus abban, hogy a rabok ezen „kasztja” bűnös volt-e vagy áldozat. A „titkok tudói” abban is biztosak lehettek, hogy ők is az elégetett testek sorsára fognak jutni: „Egy haláltáborban sem minden fekete-fehér” - zárta sorait Rajk.

Nem mellesleg, a Sonderkommando tagjai a valóságban is megpróbálták dokumentálni a haláltábor működését, tudatni a világgal, hogy mi történik (a rabok közül ők voltak azok, akiket ebbe többé-kevésbé beavattak). Rajk és az alkotócsapat felhasználták a Sonderkommandósok naplóit, túlélők szkeccseit, beszámolókon alapuló rekonstrukciókat és a nácik fotóiból álló Auschwitzi Albumot (mely szerinte „fotóesszé kézikönyv volt egy népirtáshoz”). A film részlegesen rekonstruálja az „auschwitz-i tekercsekként” ismert fotók készítését is, bemutatja, hogy mit is látunk rajtuk egészen pontosan. Hiátust tölt be a film: a leghíresebb fotón páran beszélgetnek a gödörbe dobált és elégetett holttestek között, és a Saul fiából megtudjuk, hogy miről eshetett szó köztük. Nemrég Georges Didi-Huberman is arról írt, hogy a Saul fia az „auschwitz-i tekercsek”, köztük az ajtó rejtekéből készített és az elmosódott fotó stílusát is megidézi (recenziónk itt).

Előadása zárásaként Rajk a Saul fia forgatásáról mesélt, sosem látott fotókkal és a Hárosi-öbölben felépített díszletet ábrázoló google térkép műholdképével illusztrálva szavait. Pontról pontra, időrendben elmagyarázta, hogy melyik jelenetet hol forgatták, és e sorok íróját olyan érzés fogta el, mintha olyan filmről lenne szó, amit nem is láttam, így egyáltalán nem tűnt túlzásnak Rajk azon kijelentése, hogy a Saul fia nézői sosem látták a díszletet. A földbe süllyesztett krematórium valójában egy régi raktárépület volt, aminek viszont csak az alsó szintjeit építették be (hogy spóroljanak az egyébként relatíve szerény büdzsével). Erdély Mátyás operatőrnek figyelnie kellett rá, hogy képkereten kívül tartsa az épület felsőbb szintjeit. Erdélynek napi 12 órát kellett hátrafelé futnia, „tangóznia” az asszisztensével, aki úgy navigálta, hogy átölelte, ezért is mondta Rajk, hogy a focus puller is Oscart érdemelne.

Elárulta, hogy kiket kértek fel a halmokban álló meztelen halottak, a gázkamra ajtójában tornyosuló „emberi fal” megformálására: táncosokat, mert ők a munkájukban már régen hozzászoktak a testi érintéshez. Rajk szerint az is előfordult a filmkészítés során, hogy eltekintettek a történelmi hitelességtől, a valódi krematórium például teljesen új épület volt, ezért csillogott-villogott és rendszeresen takarították (ha nem látszott volna tiszta zuhanyzónak, nehéz lett volna átverni vele a foglyokat), de a Saul fia stábja sem merte vállalni a kockázatot és ilyennek ábrázolni, helyette megmaradtak a filmkészítők által kitalált „hagyományos”, azaz mocskos, koszos, büdös miliőnél. Az alkotók azt viszont ábrázolták, hogy a Sonderkommando tagjai gyakran takarítanak.

Rajk másfél órás, velős előadása rávilágított a Saul fia díszletének precíz kidolgozottságára, amit ez az alulrendezett stílusú film fókuszon kívül tartott. A mesterkurzusból kiderült, hogy a Saul fia sikere mögött rengeteg munka volt, ami egybevág azzal, amit Nemes Jeles László mesélt a Filmhunak: „Nagyon sokat kell dolgozni egy filmen. Azt gondolom, hogy én nem vagyok különösebben tehetséges, csak rengeteget dolgozom, így előtérbe kerülnek és felerősödnek a tehetséges attitűdök. Halál komolyan mondom, hogy a legnagyobb tehetségem a munka.”