Az egyik fő inspirációm (…) az a gyerekkori élmény volt, amikor egy zene hallatára libabőrös lettem, és tényleg egy másik szférába kerültem, annyira erősen hatott rám. (…) Nem voltam sajnos állandó kórustag, néha énekeltem ugyan, de ez is egy beteljesületlen vágyam volt. Talán ezért is fogott meg ez a történet.” – árulta el korábbi interjúnkban a Mindenki sorozatos fesztiválsikereinek köszönhetően mára a rövidfilmes Oscar-díj előszobájában kopogtató Deák Kristóf egy kisiskolás kórusban játszódó, a vannak egyenlők és vannak egyenlőbbek témáját vesézgető kisfilmjével kapcsolatban.

Amennyire fojtogató a téma, olyannyira szuggesztív a környezet, nem beszélve a parádés színészvezetésről és kameramunkáról, amely számtalan, a rövidfilmekre talán kevésbé jellemző körsvenkek ritmikus keringőjével teszi feledhetetlenné Deák közel fél órás munkájának képi világát. A Mindenkivel a rendező úgy beszél a kiszolgáltatottság vagy a folyamatos lelki bizonytanság kiváltotta belső állapotról, hogy e közben egy pillanatig sem visz távol a szereplők sokaságától, ideértve a kórusvezető a hatalommal való penetráns visszaélés egy személybe sűrített figuráját, vagy az együttérzésünkre pályázó, azt játszi könnyedséggel elnyerő, szerencsétlen áldozatokból az igazság rebellis harcosaivá avanzsált tanulók csoportját.

A tanár-diák viszony egyébként is kitűnően használható a problémakör bemutatására a piramis csúcsán pöffeszkedő, teljhatalmú úr, és az ő trónját vállaikon cipelő, mind státuszuk, mind életkoruk szerint alattvalóknak számító gyermeki szolganép seregén keresztül. Az a körülmény, hogy Deák filmje többek közt a tokiói Short Shorts filmfesztiválon triplázott a fesztivál nemzetközi kisjátékfilm-kategóriájának fődíjával, a közönségdíjjal, valamint a fesztivál az Oscarra való jelölés lehetőségét is magával hozó nagydíjával (később pedig az Oscar mezőnyébe kerüléssel), arra enged következtetni, hogy világviszonylatban nem csak a szakmai zsűrik, de az értő közönség is vevő az idealisztikus (bár manapság inkább utópisztikus) gondolkodásra. A Mindenki végkifejeltében ugyanis még a gyermekkórus szűkebb, kivételes hanggal megáldott, elit különítménye is összefog a „gyengébbek”, a sors kijelölte feljebbvalóik által szó szerint elhallgattatott, tágabb csoport tagjai igazságának érdekében.

A rendező a választott téma iránti érzékenysége, a gyerekszereplők példás irányítása, vagy több jelenet zseniális koreográfiája mellett még azzal kacsolatban teljesít párját ritkító módon, ami egyúttal a Mindenki szerkezetét összetartó esszenciaként jelenik meg a szűk fél órás játékidőben: a mindent elsöprő énekszóban rejlő, túlvilági erő olyan katartikus hatóanyagként harsan fel a záró nagyjelenetben, amitől legalább annyira libabőrösek leszünk, mint egykor a zene hallatára gyerekként más szférába kerülő rendező, Deák Kristóf.

Mindenki - előzetes from Kristof Deak on Vimeo.