Vácz Péter: Amikor a MOME-n elkezdtem a grafika szakot, már elfogyott az a lendültem, ami korábban jellemző volt a munkáimra. Bár a kisképzőben is gyakran előfordult, hogy megpróbáltam plusz dimenziót hozzáadni a szakos feladatokhoz. Ha könyvillusztráció volt a feladat, akkor én nem átlagos könyvet készítettem rajzokkal, hanem raktam rá fagerincet is, vagy össze lehetett hajtogatni. Mindig azok a tervezési feladatok mozgattak meg leginkább, ahol a tárgyalkotás is megjelenik. Egyébként már középiskolában is érdekelt az animáció, otthon készítettem fényképezőgéppel egy nagyon rövid pixillációt. Később pedig, amikor másodéves voltam az egyetemen, az animációs évfolyamtársaimnak meghirdettek egy bábanimációs kurzust. Erről tudomást szereztem, és otthon kíváncsiságból én is végigcsináltam a feladatokat. Ekkor derült ki, hogy mennyire szeretem csinálni és rájöttem, hogy rengeteg nekem való lehetőséget és meglepetést rejt még magában ez a műfaj. Második év elején váltottam szakot, egy év alatt be kellett hoznom az első éves lemaradásomat, miközben végeztem a második évet is. Ahogy teltek az évek, fokozatosan ébredtem rá, hogy miről is szól igazán a filmkészítés. Régebben a mozgókép nem volt fontos része az életemnek, nem filmguruként nőttem fel, nem néztem folyton animációkat. Az én esetemben a film iránti érdeklődés az alkotás folyamatából jött.
(fotó: Molnár Péter Miklós)
filmhu: Nézegettem a neten a filmjeidet, és azt vettem észre, hogy téged az animáció kézzel készített, „matatósabb” része érdekel igazán. A báb animáció most itthon nem annyira divatos, de nálad szinte mindenhol beszűrődik. A Patakiskola például szinte teljesen tárgyanimáció.
VP: Igen, a valós tárgyakkal való munka közel áll hozzám, mert ilyen környezetben nőttem fel. Gyerekkoromban apukámnak volt egy nagy műhelye, ahol sokféle szerszám volt, és bármit, amit kitaláltam, el tudtam készíteni. Lehetett barkácsolni, játékokat építeni, biciklit szerelni. Nyugodtan le lehetett ülni, és órákig szöszmötölni, hogy szépen lassan valami kialakuljon, megjavuljon, vagy létrejöjjön. Azért is szeretem nagyon a tárgy-, és a bábanimációt, mert bármit felruházhatunk önálló személyiséggel – erről szól a gyerekkorunk is, a fantáziánkkal életre keltjük a játékainkat. Amikor elém kerül akár egy dugóhúzó, vagy egy kézzelfoghatóbb báb, elkezdi izgatni a fantáziámat, hogy milyen lenne a személyisége, hogyan beszélne, vagy viselkedne, ha életre kelne. Amikor pedig elkezdem animálni, a kezem érintése folytán tényleg elkezd önálló életre kelni, nem csak a monitoron, hanem mintha a valóságban is érző, gondolkodó lénnyé válna. Végeredményben lehet, hogy technikailag nem lesz olyan tökéletes a mozgása, mint egy 3D-s Pixar film szereplőinek, de pont ebben rejlik a bábanimáció varázslatossága, hogy az egész valahogy koherensen ügyefogyott. Azt hiszem, több ötletet nyerek a kész dolgokból, mert abban látom meg a világ működési elvét.
Nézd meg a Nyuszi és Őz előzetesét!
filmhu: Bár a MOME-n szakot váltottál, most egy picit mégis visszatértél a grafika műfajához, mert nemrég készült el egy zenés gyerekkönyv, amiben a te illusztrációid láthatók.
VP: Bíró Eszter énekesnő készített egy gyerekeknek szóló zenei albumot, amelyben az ABC betűivel különböző állatokról szóló dalok szerepelnek. A zenéket Födő Sándor "Fodo", a dalszövegeket Hegyi György írta. Eszter kitalálta, hogy az albumot egy illusztrált mesekönyvvel együtt adnák ki, amelyet végül én terveztem, szerkesztettem és illusztráltam a borítótól kezdve az utolsó oldalig, és még egy animációs trailert is készítettem hozzá. Ez volt az első olyan illusztrációs munkám, ami végül kiadásra is került. Örültem a felkérésnek, mert egyszer mindenképpen szerettem volna kipróbálni egy ilyen típusú munkát is.
filmhu: Úgy látom, hogy te a hétköznapi életedet is nagyon játékosan éled. A honlapodra például feltettél képeket, amelyeken a régi otthonod falrepedéseihez rajzoltál hozzá olyan módon, hogy azok valamilyen élőlényt formázzanak meg.
VP: Most hogy mondod, azt hiszem igazad van. Azért is szeretem az animációt, mert abban megélhetem ezt a fajta játékos személyiségemet, a tárgyak megszemélyesítését, a dolgokba való plusz világok belelátását. Kifejezetten izgatja a fantáziámat, hogy milyen többletjelentése van egy adott tárgynak. Az, hogy megszemélyesítek néha dolgokat, a hétköznapjaim része. Ezek az ötletek pedig szépen elraktározódnak, és amikor készítek egy filmet, akkor ezekből kezdek el építkezni.
Rajz a falon (fotó: Vácz Péter)
filmhu: A Nyuszi és Őz mennyire személyes munka? Mennyire vagy te az Őz? Mert amikor az Őz rákattan a 3D-re, akkor úgy viselkedik, mint egy alkotó ember, megszállottá válik. De szerintem külsőleg is kifejezetten hasonlítasz rá.
VP: Sok szinten van jelen az életem a filmben. A két főhős egy korábbi párkapcsolatomban született két kis állat. A mi személyiségünk ihlette őket, én voltam Őz - valószínűleg ezért is hasonlít rám -, az akkori barátnőm pedig Nyuszi, és végül a közös élményeink illusztrálása képen születtek meg az őket ábrázoló első rajzok. Azért jutottam végül arra a döntésre, hogy a diplomafilmemben ők szerepeljenek, mert már önálló személyiséggel rendelkeztek, és így könnyű volt a történetüket tovább gondolni. Természetesen benne van a lényem a filmben, mert én írtam a történetet, és én álmodtam meg a film minden egyes képkockáját. Ettől függetlenül ez a történet nem az életem tükörképe, habár nagyon sok fontos emberi tartalmat merítettem és illesztettem belőle a filmbe. Az alkotás másik fontos alapköve volt, hogy két különböző animációs technikát ötvözzek úgy, hogy az a dramaturgiát szolgálja, és ne öncélú legyen. A film története akkor kezdett el megszületni, amikor ez a technikai elképzelés találkozott a szereplő jelöltekkel, Nyuszival és Őzzel – innentől kezdve megszállottá váltam.
(fotó: Molnár Péter Miklós)
filmhu: Jól tudom, hogy Nyuszi figurából is készült a báb verzió? Gondolkoztál másfajta befejezésben is?
VP: Nagyon sokáig gyúrtam a történetet. A film fejlesztése közben például volt olyan ötlet is a befejezésre, hogy mindketten visszatérnek a 2D-s világukba, de olyan is, hogy mindketten kijönnek a rajzlap síkjából, így Nyuszi is megjelent volna 3D-s szereplőként, de a történet végül más irányt vett, így nem fejeztem be az ő bábfiguráját. Sokszor végigzongoráztam a lehetőségeket, hogy megtaláljam a történethez legmegfelelőbb befejezést. Az volt a célom, hogy Nyuszi és Őz története hiteles legyen, és hogy a nézők azonosulni tudjanak a problémájukkal, így az idilli kezdetek után elkerülhetetlen volt, hogy barátságuk drámai különválása visszafordíthatatlanná váljon.
Nyuszi 3D-ben (fotó: Vácz Péter)
filmhu: A diplomafilmedet nagyon élvezik a gyerekek, miközben a felnőtt nézőknek is sokat ad, hiszen mélyen foglalkozik az emberi kapcsolatok természetével. Mennyire volt szándékos ez a kettősség?
VP: Az foglalkoztatott leginkább a Nyuszi és Őz készítése közben, hogy hogyan tudok úgy elmesélni egy történetet, hogy az megérintse a nézők lelkét és valós érzelmeket váltson ki. Még a kezdetekkor Domonyi Rita, a dramaturgom tette fel a kérdést, hogy kinek szánom a filmemet – felnőtteknek, vagy gyerekeknek? Én nem akartam ilyen élesen eldönteni, mert azt szerettem volna, hogy mindenkinek szóljon. Eleinte felmerült a kérdés, hogy Nyuszi és Őz kapcsolata egyáltalán szerelmen, vagy barátságon alapuljon. Sok hasonlóság van egy párkapcsolaton és egy barátságon belül, de finom részleteiben egészen mások a tétek, máshova helyeződnek a hangsúlyok. Én akkor úgy döntöttem, hogy ez egy barátság története legyen, és aszerint is írtam a forgatókönyvet, de végül a filmben a két dolog egy kicsit összemosódott, nem lehet pontosan eldönteni, hogy milyen kapcsolat is van köztük. Azt gondolom, hogy ez a film előnyére vált, mert szabadságot ad a nézői fantáziának. Vannak olyan történetek, amit elmondhatsz egy kisgyereknek, majd egy felnőttnek, és mindketten tágra nyílt szemekkel fognak figyelni. Azt hiszem, hogy egy kicsit én is ilyen vagyok az animációval – úgy mesélem el a történeteket vizuális formába öntve, hogy az a gyerekek és a felnőttek számára is egyaránt befogadható legyen. Az alkotásaim egyik tényezője a játékosság, a másik a varázslatosság. A Patakiskola című filmem esetében is egy varázslatos világot igyekeztem megteremteni, a varázslat pedig nem csak a gyerekek fantáziáját mozgatja meg, hanem a felnőttekét is.
filmhu: A Nyuszi és Őzben nagyon hangsúlyosan van jelen a zene. Amikor átvetted a Kritikusok díját, akkor a cselló tanárodnak is megköszönted az elismerést, mert ő volt az egyik személy, aki a Kisképző felé terelgetetett. Úgy tűnik nekem, hogy a zene is nagyon fontos az életedben.
VP: Nyolc éves koromban kezdtem el csellózni. Gitározni szerettem volna, mert óriási Beatles-fan voltam, de a zeneiskolában kiderült, hogy nincsen hely a gitár szakra, viszont kipróbálhatnám a csellót. Rábólintottam, bár kisfiúként egy skót duda képe jelent meg a fejemben. Először a zenélésben éltem meg azt az érzést, hogy a művészet jó az önkifejezésre, és nagyon szerettem, amikor egy koncert után odajöttek a közönségből, és elmondták, hogy mennyire tetszett nekik a játékom. Azóta is az motivál, hogy az alkotásom hat az emberekre, hogy örömöt vagy szomorúságot tudok kiváltani a munkáimmal. A filmjeimben óriási szerep jut a zenének, mert az vezeti a néző emocionális részét. A hangok közvetlenül a lelkünkre, az érzéseinkre hatnak, miközben a vizuális információkat az agyunkban gondolatok révén tesszük össze, tehát logikával kezdünk el dolgozni, és az hat aztán az érzelmekre. Ennek a kettőnek az illeszkedése, akár harmóniában, akár ellentétben végtelenül sok új lehetőséget ad a filmes nyelvezet használatára. A Nyuszi és Őz-ben is arra törekedtünk Hámori Mátéval, a zeneszerzőmmel, hogy a történet érzelmi ívét a lehető legkifejezőbben alá tudjuk támasztani a zenével – nagyon örülök, hogy ezt végül sikerült megvalósítani.
(fotó: Molnár Péter Miklós)
filmhu: Félév alatt hatalmas sikereket ért el ez a film, nyert a KAFF-on, Annecy-ban, a Cannes Lions-i fiatal rendezők díján és már a kilencedik elismerést vehetted át érte. A diploma alatt a tanári kar visszajelzéséből mennyire volt érzékelhető, hogy ez valószínűleg nagy durranás lesz? Nagyon meglepett a siker?
VP: Fokozatosan jöttek a visszajelzések. Amikor lediplomáztam, kb. 80%-ban volt kész a film, sok minden még hiányzott belőle, de annak köszönhetően, hogy történetközpontú alkotás, a befejezetlen részek ellenére is kerek egészként tudott működni. A diplomabizottság és a nézők már akkor is pozitívan értékelték. Ez is erőt adott ahhoz, hogy utána még hónapokat dolgozzak rajta, és befejezzem úgy, ahogyan azt elképzeltem. Azt hiszem, hogy sikerült megvalósítani a célom, hogy egy közönségbarát filmet készítsek, hiszen a legpozitívabb visszajelzések idáig főleg a közönségtől jöttek. Nagyon örülök a fesztivál díjaknak, mert azt igazolja, hogy jó az, amit csinálok és hogy megérte keményen dolgozni. A film sikere nem csak alkotói magabiztosságot ad – ami nem árt, ha van bőven –, de sokat fog segíteni a karrierem alakulását illetően is.
Őz belülről (fotó: Molnár Péter Miklós)
filmhu: Az élőszereplős filmek esetében sokszor vetődik fel az a kérdés, hogy fesztiválbarát, vagy nézőbarát filmet kellene-e csinálniuk az alkotóknak. Mert amit a fesztiválokon díjaznak, sokszor kevesen nézik meg a mozikban. Az animáció esetében ez mennyire probléma?
VP: Hogy egy fesztiválon melyik filmeket díjazzák, az természetesen annak az öt emberből álló zsűrinek véleménye, akik valamilyen elv, vagy szempontrendszer szerint gondolkodnak. De a fesztiváloknak is van közönsége, sok helyen osztanak ki közönségdíjat is. Nekem a Nyuszi és Őz-zel a legpozitívabb élményem az, hogy elismerése többségében közönségdíjból, különdíjból, és a gyerekzsűrik díjából áll. Ennek azért örülök nagyon, mert ez talán a legőszintébb, mindenféle szempontrendszertől mentes megbecsülése a munkámnak. Természetesen örülök a szakmai elismerésnek is. Nem hiszem, hogy mindenkinek közönségbarát filmet kell csinálni, de azt fontosnak tartom, hogy minden alkotó tisztában legyen a közönségével, hogy kiknek csinálja a filmjeit, és tudatosabban velük együttgondolkodva tervezzen.
CD tok terv egy képzeletbeli albumhoz (fotó: Vácz Péter)
filmhu: Azt látom évek óta itthon és bizonyos esetekben külföldön is, hogy sok történet alapú animációból is hiányzik a jó dramaturgia. Nálatok a MOME-n mennyire figyelnek oda erre? Hiszen valakinek, akinek a művészi eszköze leginkább a kép, nem feltétlenül kell tudni jó történetet írni. Esetleg dolgozhatnátok együtt forgatókönyv, vagy dramaturg szakon tanuló vagy végzett szakemberekkel.
VP: Teljesen egyetértek. A MOME animáción nem vagyunk teljesen magunkra utalva. Domonyi Rita dramaturg sokat segít az ott készülő vizsga-, és diplomafilmek fejlesztésében. Nem biztos, hogy mindenkivel meg tudja találni a közös hangot, ezért megoldás lehetne egy másik hasonló képességű dramaturg jelenléte, aki kicsit más beállítottságú. A legutóbbi diplomázóknál már arra is volt példa, hogy bizonyos rendezők összeálltak forgatókönyv szakon tanuló hallgatókkal, de ez sem mindig működött. Mivel a MOME animáción nincs kifejezett szakosodás, ezért a diákok az animáció sok területével foglalkoznak, animálással, látványtervezéssel, rendezéssel, írással, technikai dolgokkal. Ennek megvan a maga előnye is, hiszen sok téren kipróbálhatjuk a szárnyainkat és nagyobb rálátásunk lehet a szakmára, de hátránya is akad, mert a diplomamunkák nem feltétlenül a jól megszerkesztett történetekről, a jó rendezésről, vagy a közönségbarát filmekről szólnak. Azt gondolom, jól van ez így. Ha a MOME után valaki szertné tovább fejleszteni az animációs rendezői képességeit, annak külföldön van erre lehetősége például a londoni NFTS-en vagy az RCA-n. Ha több történetközpontú animáció készülne, valószínűleg népszerűbb lehetne itthon is, és külföldön is a magyar animáció. Szerintem nem szabad elfelejteni, hogy ez egy alkalmazott művészet, embereknek csináljuk, és valami hatást szeretnénk kiváltani, elérni a művekkel.
(fotó: Molnár Péter Miklós)
filmhu: Nagyon tudatosan használod a közösségi médiát, neked és a filmnek is van honlapja, a Nyuszi és Őznek pedig van külön FB oldala is. Fülöp József tanszékvezető sokszor hangsúlyozza a transzmédia fontosságát. Ezt a fajta attitűdöt te a MOME-ról hoztad, az életkorodból fakad, vagy a személyiségedből?
VP: Talán mind a háromból. Fülöp Józsefnek ezt a fajta nevelését nagyon fontosnak tartom, mert tágítja az animációs filmkészítésről alkotott képünket, ami ma már egészen más, mint akár csak tíz évvel ezelőtt volt. A Nyuszi és Őz-ből lehetne sorozatot, mesefilmet, egész estés filmet, mobil applikációkat, vagy számítógépes játékot is készítni, és ha ezekre gondolok, már másképp nyúlok az alapanyaghoz, mintha csak arra koncentrálnék, hogy most egy kisfilmet csinálok. Ma már természetes a MOME-n, hogy a diplomafilmeknek weboldalt csináljunk, de az, hogy a blogoknak és közösségi médiának mekkora ereje van, csak most kezd tudatossá válni. Én akkor kezdtem el igazán utánanézni annak, hogy hogyan lehet a közösségi médiával nagy port kavarni, amikor a Patakiskola című filmem felkerült az internetre. Ezért amióta elkészült a Nyuszi és Őz, nagyon tudatosan alkalmazom az internet nyújtotta marketinges lehetőségeket, hogy minél több emberhez eljuthasson a híre – végül is ezért csináltam. De egy Facebook oldalt és weboldalt csak úgy lehet működtetni, ha van folyamatos tartalmi frissítés, ami nagyon sok időt és energiát igényel.
filmhu: Egy éve diplomáztál. A mesekönyv illusztráción kívül mivel foglakoztál még?
VP: Azóta teljesen befejeztem a Nyuszi és Őz-t, és elkísértem néhány fesztiválra is. Több reklámban dolgoztam, egyet rendeztem is – ez a megélhetési része a munkámnak. Az utóbbi két hónapban Bertóti Attila diplomafilmjén dolgoztam – ő volt az, aki elejétől végéig segített a Nyuszi és Őz megvalósításában. Jelenleg egy újabb versfilmen dolgozom (Lackfi János: Parabola), amelyre a Fülöp József által vezetett MOME Anim kapott támogatást az MTVA-tól.
Őz és az alkotó (fotó: Molnár Péter Miklós)
filmhu: Augusztustól egy kis időre Franciaországba költözöl. Mit fogsz ott csinálni?
VP: Harmadéves koromban a MOME segítségével részt vettem egy nemzetközi animációs workshopon (ASF), amely keretén belül egy 16 fős csapat 2-2 hetet töltött el Franciaország, Dánia, Németország és Magyarország animációs egyetemein. Nekem ez szakmailag az egyik legmeghatározóbb élményem volt eddig, mert hozzám hasonló gondolkodású és elhivatottságú embereket ismerhettem meg és dolgozhattam velük együtt, miközben a külföldi mentalitás is sokat tágított a gondolkodásmódomon. Itt tettem szert két nagyon jó barátra, az egyik egy angol animációs rendező srác, a másik pedig egy francia producer, technikai rendező. A francia fiú Párizsban dolgozott annál a nagy animációs cégnél, ahol a Gru-t meg a Loraxot is készítették. Mivel elege lett a személyes kreativitástól mentes nagyüzemi munkából, kitalálta, hogy egy kreatív műhelyt hoz létre Dél-Franciaországban, ahová a barátai mellett engem és az angol barátunkat is meghívott. Egy ilyen invitálásra nehéz nemet mondani. Első nekifutásra egy évben gondolkodom, aztán majd meglátjuk, hogy mennyire szokunk össze. Franciaországban, Montpelier-ben, a tengerhez közel lesz a stúdiónk. Viszem a csellómat is és megtanulok franciául, úgyhogy ez a kaland csak jól sülhet el.
