A versenyfilmes mezőnyt erősítette például a Spira Mirabilis, r.: Massimo D’Anolfi, Martina Parenti. Erről a dokumentumfilmről gyakorlatilag mondanánk azt is, igazi nézőgyilkos: tízesével mentek róla ki az emberek. Ugyanakkor, ha valaki vette a fáradságot, hogy végignézze a filmet, nagyon nagy élményben lehetett része. Alig pár mondat hangzott el az alkotásban, és igazából az sem volt teljesen szükségszerű, mégis, érthető volt az esszéfilm koncepciója. Az ősi indián törzsek és földjeik kifosztása a fehér ember által, hatalmas műemlékeik tükrében, kőfaragás és hangszerkészítés anno és ma, (melynek során exkluzív képeket kapunk a svájci hangdob gyártásáról is), bemutatja az építő és a romboló embert egyaránt. Honnan jöttünk és hova tartunk? A kínai mikrobiológus miközben plazmákat vizsgál, belefeledkezik a karaokedal melódiáiba. Az őseredettől lehet így jutunk el affelé, mi is az ember ma. A némafilmes korszak híres városfilmjei hangulatát idézve, csak nem éppen francia vagy orosz helyszínek, hanem különböző témák bemutatásával és összevetésével, csodálatos vizuális effektekkel és soundscape-kkel dolgozott: és kényszerítette a nézőt arra, hogy ne csak nézzen, történetet „olvasson” és befogadjon, hanem mögöttes tartalmakat próbáljon megfejteni, és a képek áramlatát egyfajta kirakós játékként rakja össze egy esszenciává. Más kérdés az, hogy az amúgy leginkább játékfilmek által dominált versenyprogramban mennyire volt helye az alkotásnak, és a sztárok által dominált művek között mennyire érvényesülhet egy ilyesfajta alkotás.

 

Talán ott lett volna a helye, ahol Ulrich Seidl legújabb alkotása, a Safari is helyet kapott: a Versenyen kívüli szekcióban. Az osztrák rendező a filmhunak elárulta, ezt csak egy kisebb projektnek tekintette, hogy teljesen objektív szemszögből megmutassa, hogyan is vadásznak a jómódú osztrákok Afrikában. Bár a film beállított dokumentumfilm, semmi színjáték nincs benne, és jól kihangsúlyozza, hogy a bennszülött feketebőrű segítők minden piszkos munkát elvégeznek a vadászat kapcsán (hajtás, nyúzás, belezés), míg a nyugati fehérember csak lelövi az állatot, elteszi a trófeát és visszamegy a kényelmes szállására, majd pedig haza, a jómódba. Az első kritikák Seidl filmjét a Trilógiához kötötték, mely többek között a szexturizmus ellen szólalt fel, vagy éppen társadalomkritikus pamfletnek tekintették. Seidl azonban aláhúzta, neki semmi ilyen szándéka sem volt, csak hűen és tényszerűen befogadni a szafarit, és a néző hozzáállása befolyásolhatja csak, hogy mindebből mire következtet. Ezért sem tekinthető véletlennek például az, hogy a film főszereplői, a vadászok, egyáltalán nem éreztek semmilyen szatirikus, vagy éppen támadó élt a filmben, és nagyon büszkén kísérték el a filmet Velencébe.

 

 

Szintén versenyen kívül szerepelt az American Anarchist, melyben a filmes-riporter Charlie Siskel az Anarchista Szakácskönyv (The Anarchist Cookbook), a hetvenes évek óriási botrányt kavaró, bomba- és egyéb halálfegyverek készítéséhez való kézikönyv szerzőjével, William Powellel és feleségével, Ochannal beszélget el vidéki otthonukban, Franciaországban. Nem véletlen, hogy a diákéveit New Yorkban töltő, és a könyvet is ott megalkotó amerikai Powell ilyen messze költözött szülőföldjétől: nem túl népszerű hazájában. Hiába a kifogás, hogy fiatalság bohóság, vagy az Amazonon megjelent nyilvános levél, melyben egyértelműen eltávolodik a tizenkilenc évesen megírt művétől, és kéri, hogy soha többet ne kerüljön nyomtatásba: nincs bocsánat, még maga a filmes, Siskel is szinte elevenen megeszi  Powellt a kérdéseivel. Az otthoni megvetés és maga a filmes cinizmusának oka pedig nem más: a Columbine-lövöldözésektől kezdve (mely Michael Moore híres dokumentumfilmjének, a Kóla, puska, sültkrumplinak is kiinduló pontja volt) az Al-Kaida terroristáiig számos elidegenedett, és legtöbbször háborodott elméjű tömeggyilkos számára volt Powell könyve a Biblia. Siskel mintha törvényszék elé állítaná filmje főszereplőjét, és ezáltal lesz az American Anarchist a dokumentumfilmek világában egyedi, megkapó alkotás: nemcsak dokumentál, hanem szembesít, számon kér és igazságot is tesz talán.

 

 

Hasonlóan személyes dokumentumfilm a The War Show, melynek két rendezője van: a dán Andreas Dalsgaard és a szír Obaidah Zytoon, aki maga is aktívan részt vett az arab tavasz egyetemistáktól és fiatal művészektől kiinduló kulturális szerveződéseiben. A film végigveszi 2011 elejétől a szíriai eseményeket, és mintegy belső szemlélőként mutatja be az Assad elleni lázadásokból fokozatosan hogyan jutottunk el az iszlám radikalizálódáshoz és magához az ISIS katonák szörnyűségeihez. A film jó része Obaidah amatőr felvételeiből áll, mely olyan képeket mutat be a nézők számára, melyeket egyébként talán soha nem láthatnának, mintha egy rejtett drónfelvételt néznénk a CNN archívumából. Ugyanakkor a szír szerzőfél költői narrációja teszi mindezt személyessé és hitelessé, akivel együtt gyászoljuk a film elején boldog ifjú éveiket töltő aktivistákat, akiket az alkotás első felében méltán megszeretünk: a The War Show második részére azonban már vagy nem élnek, vagy ha testileg nem is, de lelkileg megnyomorított menekültek valahol. A The War Show kíméletlen és erős film, nem véletlenül lett a fesztivál versenyével párhuzamosan futó Venice Days nyitó alkotása.

 

De azért nemcsak a háború, hanem a művészvilág szomorúságai is dokumentumfilmre kerülhetnek olykor. Andrew Dominik ausztrál rendező legújabb filmjében Nick Cave-t követte legfrissebb albumának, a Skeleton Tree felvételeinek során. A film azonban nemcsak egy egyszerű riportfilm: ideje egybeesik a tragédiával, amikor a híres ausztrál zenész elveszítette ikerfiainak egyikét, Arthurt, akit tragikus baleset ért (egy szikláról zuhant le, saját barátja bevallása szerint LSD befolyása alatt). A gyászt csodálatosan mutatja be a fekete, 3D-ben készített képek, melyek Benoit Debie kezét dicsérik: aki Gaspar Noé, Harmony Korine vagy éppen Wim Wenders operatőre is volt már. A film szeptember 8-a este a világ 650 mozijában lesz egyetlenegyszer látható, másnap pedig megjelenik az album is. De nehogy azt higgyük, hogy ez az egész gyász. és fájdalom epika csak egyszerű reklámfogás: mélységes és szívbemarkoló, az eddig sikeres játékfilmeket rendező Dominik eddigi legjobb alkotása talán.