„Én vagyok Áron” – alighanem ez lesz sokak első gondolata a filmről kisétálva. Szinte mindannyian kerültünk már olyan helyzetbe, hogy nem csak nem tudtuk, de egyáltalán nem is akartuk senkinek elmondani, hogy mihez fogunk kezdeni, akit pedig szülei és barátai is rendre noszogatnak, hogy ugyan, mostanra már igazán összeszedhette volna magát, az még inkább együtt fog érezni a VAN főhősével. Pláne, ha véletlenül éppen budapesti a néző, és néha a hetedik kerületben éli társasági életét.

Áron (Ferenczik Áron) ugyanis hiába végzett bölcsész, a felnövés útján lassan bandukol, és sem munkát nem hajlandó keresni, sem az őt otthagyó Esztert (Jakab Juli) nem képes elengedni. Ehelyett inkább fantáziál arról, hogy hol fog meghalni (Astorián? Blahán?), olyan filozófiai kérdéseket feszeget, hogy miért félek, ha van bérletem?, eldönti, hogy hétfőn már tényleg elkezdi írni a könyvét, és kigondolja, hogy biztosan ma azért sikerült elérnie a villamost, mert a barátai átvették a város fölötti irányítást, hogy egy gigantikus meglepetésbulit szervezzenek neki – merthogy épp 29 éves. Szóval nem hamarkodott el semmit eddig, most viszont az önfeledt iszogatás során vásárolt egy repülőjegyet Lisszabonba. Másnap a barátaival rekonstruálják az estét, és természetesen az őt eltartó szülei is tudomást szereznek a számláról eltűnt 140 ezer forintról. Túlgondoskodó anyja (Takács Katalin) és szigorúskodó papucs apja (Kovács Zsolt) dolgozni küldik, de láss csodát, Áron az anyja által megírt önéletrajzot idéző – és közben csetelő – HR-essel sem ért szót. Végül meghozza a döntést, és elmegy Portugáliába, hogy végre nyugodtan csinálhasson ott semmit.

 VAN2 600

Kép forrása: Facebook

Amolyan coming of age történetről beszélünk tehát, Áron felnövése pedig rendkívül szórakoztató, leginkább azért, mert a havertól kapott csajozási tanácsokkal, a kocsmai lingvisztikával („a magyarok mennek, a külföldiek jönnek”), a bús földrajztanár panaszaival, a szép orrpiszkáló lányokkal, a busz után futással, a Caesar-beli vodkával, a fogközi citromdarabbal és a lefolyóban maradt hajszálakkal mindennapian ismerős és igazi. A tizen-huszonévesek lebegéséről és sodródásáról őszintén, és minden nagy tanulság erőltetése nélkül szól a VAN, miközben Reisz Gábor, mint író, csak a közvetlen környezetéből – beleértve saját magát is – merít ihletet. Abszurd vígjátéki jeleneteiben is realista, a valóság furcsasága a humor forrása, a néző még a beszámoló írásakor is hangosan nevet. Csupán néhány zseniális szürreális betét teszi egy leheletnyit művészgyanússá a filmet (mint például a néma fiú Szécsi Pál-karaokeja a hétkerben, az Áront követő exbarátnő-klónok a Bródy utcában, az évszakokon át hiába kicsöngő telefon, és a városon keresztülfutó köldökzsinór-hosszabbító), de remélhetőleg ez a szélesebb közönségnek sem lesz különös, csak inkább különleges.

Mindeközben a film gyakorlatilag egy szerelmeslevél is Budapesthez, a cím képeslapjaitól a végefőcím lefutásáig árad belőle a város minden szöglete iránti rajongás, sőt, a stáblistában a készítők mellett a fővárosnak is megköszöni a rendező, hogy VAN. Társaságban való újranézéskor (mert ez pontosan az újranézés és az együttnézés filmje) akár versenyezni is lehet majd, hogy ki ismeri föl először az adott helyszínt, büszkén jöttem rá, hogy egész jó esélyekkel indulnék egy ilyen játékban.