A szabadságérzetet kutatja Somogyvári Gergő és Horváth Balázs riportfilmje, a Riksaláz, a kivándorlás, útkeresés, felelősség és szabadosság elő-előbukkanó témáinak ölelésében. Nem árulnak zsákbamacskát, Bernard Malamud idézetével („Szabad csak az lehet, aki tudja, mi az a szabadság. Ahogy én téged ismerlek, Abramowitz, te csak a virsligyárban leszel szabad.”) nyit a film, amelynek igazi értelme és az alkotók azon keresztül megfogalmazott véleménye az 54 percnyi játékidő második felére válik érthetővé.

A felütés remekbeszabott, egy komp kikötését nézzük végig a Tudósok zenekar Bevándorló blues-a kíséretében. Sok embert látunk egymás után, pár mondatos gondolataik felépítik a néző számára a riksás-lét díszleteit. Megismerjük egyesével a riksataxikat hajtó magyarokat, a különböző motivációkat és célokat. Az ellenpontozó szerkesztést dicsérni kell, a különböző indokok, a pénz csábítása mögül kirajzolódik az életérzés, a (nem anyagi értelemben) különösen kiváltságos szerep, amely összeköti a megszólaltatott kalandvágyó huszonévest, a gyerekvállalásra készülő harmincast, a Magyarországtól fokozatosan elszakadó egykori punkzenész ötvenest és a csavargó hajléktalan hatvanast. Más-más megfogalmazásban, de mindegyikük mesél arról a „kívülálló-bennfentes” paradox kettősségről, amit a bevándorló, akitől a helyiek útbaigazítást kérnek, a hollandul is beszélő világjáró, és a közepes angoltudással is lelkesen kommunikáló srác egyaránt éreznek.

Mindegyikük riksataxis. A mindig-történik-valami amszterdami nyüzsgésében és forgatagában meg lehet találni a parányiság felemelő békéjét, és a végigdolgozott éjszaka után reggel 6-kor elszívott füves cigi jóleső nyugalmáról beszélő fiatal is örömmel gondol arra, hány részeg és betépett, eltévedt turistának jelentette a megváltást aznap éjjel a riksájával.