Most már nyilvánvaló, hogy Kocsis Ágit elsősorban a munkájuk sivár világával ambivalens viszonyt ápoló nők (az utolsó mozi esetében az előző két szó egybe is olvasható!) érdeklik, már vizsgafilmje, a 18 kép egy konzervgyári lány életéből is erről szólt, majd pedig az ugyancsak Cannes-ban bemutatott Friss levegő is e probléma köré épült. A monoton, adott esetben kellemetlen, semmilyen örömet vagy sikerélményt nem nyújtó munka robotja mindkét történetben rányomja bélyegét a főhős lelkivilágára, magánéletére és kapcsolataira. A Pál Adrienn – bár ezt a vonalat megtartja – erre az alaphelyzetre egy sokkal komplexebb narratívát épít.
paladrienn_500_1


Az új film főhőse – aki természetesen nem Pál Adrienn, hanem a túlsúlyos Fodor Piroska –ápolónőként dolgozik egy kórház végső stádiumban lévő betegekkel foglalkozó osztályán, ezért mindennapjainak részét képezik az alagsori hullaházba tett látogatások. Vőlegényével egy a kórháznál nem sokkal kevésbé rideg lakásban élnek, amelynek középpontjában a férfi aprólékos türelemmel építgetett terepasztala áll. Egy napon Pál Adrienn nevű beteg érkezik az osztályra, és Piroskának a névazonosságról hirtelen eszébe jut legjobb gyerekkori barátnője, akivel évtizedek óta nem találkozott, és akinek teljesen nyomát vesztette.

paladrienn_500_2


Hosszú, rég elfeledett ismerősökön, osztálytársakon keresztül vezető nyomozás veszi ezzel kezdetét, amely során kiderül, hogy a Piroskában élő történet – e szerint ők a legjobb barátnők voltak éveken keresztül – a maga teljességében senki számára nincs meg, de valamely apró részlete mindenki elbeszélésében megtalálható. Vagyis Piroska Pál Adrienn történetének minden eleme hitelesnek bizonyul, de sok más történetbe illesztve – és ez az, amitől a rendkívül lassú, hosszú beállításokkal dolgozó film nem válik unalmassá. Ha a második, harmadik találkozásnál arra jönnénk rá, hogy semmi sem klappol, a főhős érdektelen fantáziálásának könyvelnénk el az egészet. Így azonban szépen lassan rájövünk, hogy Pál Adrienn valójában a magyar Godot-nak tekinthető, aki éppen hiánya révén határozza meg minden szereplő életét.

poszter_adrienn_pal_large_500


Fillenz Ádám operatőr – akivel Kocsis Ági előző filmjeivel is dolgozott – úgy képes leképezni a főhős életét és lelkivilágát a sivár, egyhangú terek ábrázolásával, hogy a képek nem válnak fotografikussá, festőivé, nem tolakodnak kihívóan. Munkájának különlegessége abban áll, hogy az előtérben játszódó cselekmény és a háttér felületei, terei és színei mindig szerves kölcsönhatásban állnak, és egyszerre járulnak hozzá a történet mélyebb rétegeinek megértéséhez és az egyetlen pillanatra sem megtörő hangulat megteremtéséhez. A lélektelen, minden otthonosságot nélkülöző terek – különösen a karaoke-bár jelentében – leginkább a finn Kaurismaki világára emlékeztetnek, ráadásul a színészvezetésben is ugyanaz az időnként abszurdig vitt visszafogottság figyelhető meg.


Jól komponált, kiforrott munka a Pál Adrienn, amelynek a hosszúságot (2 óra 20 perc) és néhány fölösleges jelenetet (a gazdag osztálytársnővel való találkozás például kifejezetten rosszul sikerült) lehet felróni. Leginkább a film végén érződik, hogy a rendező annyira beleszeretett művébe, hogy nem bírja abbahagyni: talán három hangsúlyos, jó befejezési pont is van a valódi lezárás előtt. A film ennek ellenére mindenképpen az idei Cannes-i fesztivál egyik gyöngyszemének tekinthető – kérdés persze, hogy mennyire lesznek hajlandóak a nézők arra a szellemi erőfeszítésre, amit ennek a műnek az élvezete igényel. (9/10)