A film kezdete előtt a szekció minden filmjéből bemutattak egy-egy pár másodperces jelenetet. Mundruczó Kornél Fehér istenének pár kockája máris nagy hatást tett a nézőkre: a pesti utcán futó többszáz kutya látványa senkit nem hagyott hidegen, többen fel is kiáltottak a közönség soraiból. Az első Cannes-ba beválogatott játékfilm, amelyet a Filmalap támogatott, nagy lehetőséget nyújt az új magyar filmművészet népszerűsítéséhez: a Filmunió menő matricákkal és telefontokokkal promotálja a Fehér istent a Riviérán.


Nem Pretty Woman

A Party Girl egy rendezőhármas (Samuel Theis, Marie Amachoukeli és Claire Burger) első egész estés filmje, így versenyezhet a Camera d’or díjért, amelyet a legjobb első filmnek ítélnek a fesztivál végén. Nem akármilyen rendezőkről van szó:  egyikük, Samuel Theis a főszereplőt - mi több, önmagát - alakító Angelique Litzenburger fia: anyját rendezte a saját történetüket alapul vevő filmben. A történet tehát igaz, és ha már így alakult, rögtön az egész család összeállt, hogy teljes létszámban örökítsék meg életüket.

Magát a sztorit sokszor hallottuk már: egy öregedő prostituált hátköznapi életre vágyik és otthagyja a bárt, ahol él és dolgozik. A film nyitó képsorai a bár/bordélyház (franciául “cabaret”) egy estéjét mutatják be. A lányok táncolnak: van köztük öreg és fiatal, babaszépségű és lerobbant. A kézi kamera dokumentarista módon dolgozik, mégis különleges, lírai érzékenységgel mutat meg egy-egy felnagyított részletet a maga kendőzetlen valóságában. Petyhüdt felkarok, elmosódott szemfesték, rosszul sikerült, kinyúlt tetoválás, fáradt tekintetek: a kamera hosszasan elidőz ezeken a csúnyán szép, nagyon emberi részleteken, amelyeket annyira ritkán látunk játékfilmekben. Azonnal a honfitárs Toulouse-Lautrec festményei jutnak eszünkbe, amelyek ugyanilyen őszintén, belülről, kíméletlenül, de mégis érzékeny szeretettel mutatják be a prostituáltak világát. Az ő környezetük nem olyan, mint a Pretty Womané, hanem egy olyan miliő, amelyben sok a lepattogzott körömlakk, olcsó hajfesték, gagyi bizsu és párducminta.

partygirl2 600

A nyugdíjas korú Angelique szembesül azzal, hogy már nem élheti sokáig ezt az életet. Mikor  hosszú idő után találkozik egy vendégével, esély kínálkozik egy új kezdésre. A férfi elmondja, hogy mindig is szerelmes volt belé, és rögtön el is akarja venni feleségül. Angelique először az egészet viccnek gondolja, de mikor kiderül, hogy a férfi szándékai komolyak, igent mond. A három felnőtt gyerekével folytatott családi kupaktanács után úgy dönt: kész a változtatásra. Feladja a bárban tartott kis szobáját, búcsút vesz a többi lánytól, és felkeresi negyedik, legfiatalabb gyerekét is, akit évekkel ezelőtt nevelőszülőkhöz adott a gyámhatóság. Beköltözik vőlegénye kis lakásába, együtt berendezkednek a nyugdíjas kispolgári életre, és tervezgetni kezdik az esküvőt. Angelique azonban nem tudja megtagadni önmagát: az új, magára kényszerített idegen életforma kitaszítja. Az esküvőt még megtartják ugyan, de az autonóm, mindig a társadalom szélén élő nő nem tud megfelelni az oldalborda szerepének: elhagyja férjét, visszatér az éjszakába és újra megtalálja természetes helyét a cabaret világában. A film végén mámorosan, önfeledten táncol: látjuk, hazaérkezett.

partygirl1 600

A főszereplő játéka megdöbbentően természetes: magával ragadóan meghitt és húsbavágó alakítás. El sem tudjuk képzelni, milyen lehet az embernek filmvásznon önmagát alakítva életének legintimebb, másokra legkevésbé tartozó részleteit valósághűen eljátszani, de Angelique Litzenburgernek jól sikerült. A stáb, azaz család többi tagja is felnőtt a feladathoz, játékuk meggyőző, de ha a néző tudja, kik ők, már-már kellemetlen voyeur-szerepben érzi magát és zavarban van, hiszen az a bizonytalan érzésünk támad, hogy nem biztos, hogy mindezt tudnunk kellene egy igazi család igazi történetéről. Szinte jólesne, ha megjelenne a film végén a “kitalált személyek, a valósággal való bármilyen egyezés a véletlen műve” felirat.

partygirl redcarpet 600
A család a vörös szőnyegen

 

Sweet Sixteen a gettóból

A Party Girlhöz hasonlóan egy alulreprezentált csoportot mutatott meg intim közelségből a Cannes-i Filmfesztivállal párhuzamosan futó Rendezők kéthete programjának nyitófilmje. Afrikai származású francia lányok egy csoportjáról szól a Bande de filles (Girlhood), Céline Sciamma tizenéves lányokról szóló trilógiájának utolsó része, amely videoklip-szerű megoldásokkal, több fejezeten át meséli el a reménytelenség ellenére megvívott küzdelmek és a minden rossz ellenére meg-megjelenő életöröm történetét.

girlhood1 600

A tizenhat éves Marieme (akit a korábban nem ismert Karidja Touré alakít különlegesen szépen megformált színészi játékkal) egy toronyházakkal teli fekete gettóban él, apjáról semmit sem tudunk, anyja soha nincs otthon, hiszen takarítónőként éjjel-nappal dolgozik, hogy eltartsa gyerekeit. A családban a két nagyobbik gyerek veszi át a szülők szerepét: Marieme anyáskodik a kistestvérek fölött, bátyja pedig kemény, olykor szadizmusba hajló szigorral kéri számon, mit csinálnak a húgai. Ebben a világban kevés lehetőség létezik. Az iskolából kimaradó Marieme előtt három út nyílik meg. Lehetne takarítónő, mint anyja - meg is próbálkozik vele, de egyetlen nap után úgy dönt, nem választhatja ezt az irányt. A második lehetőség: kábítószert árulni. Ezt már hosszabban próbálgatja, mert a könnyebb élet ígérete csábító, de egy idő után erről az alvilági életről is kiderül, hogy nem neki való. Barátja veti fel a harmadik lehetőséget: összeházasodni, családot alapítani - ezt a lány azonnal, zsigerből utasítja el. Élni szeretne, úgy igazán, de a világ, amelybe született, visszahúzza. Nem marad más számára, mint a megszokott lánybanda részeként folytatni a reménytelen gettó-életet, amelyben a legnagyobb öröm egy jól sikerült bolti lopás vagy a rivális lánycsapat vezetőjének elverése és nyilvános megszégyenítése.

girlhood3 600

A film egyes fejezetei drámaian végződnek, szinte szimfonikus fináléhoz hasonlóak a lezárások. Utánuk rövid szünet következik, jelezve, hogy akár itt is végződhetne a történet - de egyre csak folytatódik, és Marieme többször új esélyt kap, hogy megpróbálkozzon a kitöréssel. A szerelem az egyetlen, ami tökéletesen tiszta ebben a világban: Marieme és barátja ártatlan kapcsolata, tiszta érzelmei gyönyörű ellentétet jelentenek az őket körülvevő kegyetlen világgal szemben, ahol még az anyai és testvéri szeretetet is áthatja a reménytelenségből fakadó agresszió.

A Girlhoodban sok a zene. A Diamonds című Rihanna-dalt teljes egészében végighallgathatjuk a lányok egy önfeledt pillanatának bemutatásakor, amikor a közös bandázás során szerzett új ruháikban táncolnak. Ha ezt a számot meghalljuk, ezentúl valószínűleg sosem fogunk tudni másra gondolni, mint Marieme, Lady és csapatának arra a ritka pillanatára, amelyben az életöröm és ellenségkép nélküli összetartozás-élmény diadalmaskodott a közöny felett.

girlhood2 600

Hóba zárt borzalmak

Atom Egoyan The Captive című thrillerje erősen, magával ragadó hangulattal indul: egyszerre végtelen és klausztrofób, havas, rideg kanadai télbe kalauzolja a nézőt. Egoyan a kanadai tél nagy ismerője, itt mindig süvít a szél és mindent hó takar. Az idősíkok folytonos váltogatása, az újabb és újabb szereplők és szálak bemutatása miatt eleinte nehéz összeraknunk, ki kicsoda és körülbelül mi történhetett. És amíg gondolkozunk, izgalmas is a film. De egy idő után mégis sikerül kirakni a mozaikot, pont úgy, mint az egyik mellékszereplőnek: a rejtélyek megoldására szakosodott nyomozó három puzzle-darabka után megmondja, mit ábrázol az egész puzzle-kép. A nyomasztó előérzet után valóban bekövetkezik a borzalom, amire számítottunk, kiderül, hogy elraboltak egy gyereket. Miután sikerült kirakni a történetet, nyomon követhetjük az apa (Ryan Reynolds), az anya (Mireille Enos), a nyomozók (Rosario Dawson és Scott Speedman) valamint a fogvatartó (Kevin Durand) és fogvatartott (Alexia Fast) életét a rettenetes nap után, de továbbra is ide-oda ugrálva az években.

arom2 600

Innentől viszont döcögősen megy tovább és a végig fentartott, nagyban az operatőr Paul Sarossy munkájának köszönhető erős hangulat ellenére megkérdőjelezhető elemekkel és klisékkel teli, kiszámítható tévésorozat-szerűséggé válik a film. A gonosz emberrabló szinte karikaturisztikus figura a pszichopatákra jellemző kötelező allűrökkel: modoros, a száját folyton félig nyitva tartja, és természetesen operát hallgat, mint szinte minden jóravaló intelligens gonosz a filmtörténetben. A fogvatartott lányt láthatóan nem viselte meg a hosszú évek abúzusa, teljesen normális fiatal nővé vált, akin nem különösebben hagyott nyomott mindaz, amin átment, és néha szinte kedélyesen cseveg el fogvatartójával, de még csak azt sem lehet egyértelműen elmondani, hogy Stockholm-szindrómája lenne. Az anya állandó, következetes vádaskodása szintén életszerűtlen: az apa hagyta ott a gyereket a kocsiban - ha egy kétévesről lenne szó, meg is értenénk, hogy kizárólag őt hibáztatja a történtekért, de egy tízéves gyerek esetében legalább néha be kellene látnia, hogy nem racionális a vádaskodása. A nyomozópáros alakjai is kiforratlanok, átgondolatlanok: értjük mi, hogy kell egy jó zsaru meg egy rossz zsaru, de a rossz zsaru, aki alapjában véve egyébként persze jófej, miért tesz fel kizárólag kekeckedésnek számító, idegesítő, irreleváns kérdéseket a láthatóan ártatlan apának, a legjobb nyomozónak kikiáltott rendőrnő meg miért követ el olyan elképesztően amatőr hibákat, hogy a néző csak a fejét fogja, hogy ez miért és hogyan történt?

Ryan Reynolds viszont meglepett: a romantikus vígjátékok jólfésült szépfiúja most szakállas, mackós figurát öltött, és meglepő hitelességgel alakítja az önvádtól marcangolt apát. Rosario Dawson is jól hozza az elkötelezett, munkájáért mindent odaadó rendőrnő figuráját.

atom1 600

Az emberrabló, akit jellegzetes kis bajuszkája miatt ezer közül is rögtön kiszúrnánk mint pedofilt, nagyon rá van kattanva a Varázsfuvolára, abban is az Éj királynőjének áriárája. Atom Egoyan a sajtótájékoztatón elmondta, hogy a film munkacíme Az Éj királynője volt, hiszen ott is egy anyáról van szó, akinek elragadják a gyerekét. Számunkra viszont nem egészen világos, hogyan lehet a The Captive történetét és a Varázsfuvolát összehasonlítani: előbbiben egy undorító, pedofil, velejéig romlott szörnyeteg rabol el egy lányt szerető szüleitől, míg - bár az Éj királynőjének anyai fájdalmával mindenképp tudunk valamennyire empatizálni - az operában mégiscsak a jó hatalmak veszik magukhoz a sötét erők elől ellen a kérdéses lányt, aki végül boldogan ott is marad a fény birodalmában. Nem pedig egy pincében egy emberi szörnyeteggel.  Ráadásul valamiféle képzavarként ebben a filmben a rabló azonosul a királynővel: ő énekli az áriát iszonyú falsetto-hangon a film egyik kulcsjelenetében.

A The Captive sajtóvetítését a Lumière színházterem teltházas közönsége (tehát több mint 2000 fő) hangosan kifütyülte, tapsolni csak egy-két ember próbált, ami azt jelzi, hogy a Cannes-ban állandó tagnak számító Egoyannak sajnos még várnia kell a nagy visszatérésre.