A vetítést követő sajtótájékoztatón Chazelle a filmhu kérdésére elárulta, tényleg eszébe jutott Michael Stipe-ék videója, amikor a jelenetet összeállította, de leginkább a kaliforniai dugókat próbálta kikarikírozni, melyek a legtöbb ember mindennapjait megkeserítik, és melyek az olasz közönség számára Marcello Mastroianni filmjeiből is ismerősek lehetnek. (Ez a megjegyzés ügyes húzás volt a rendező részéről: az idei versenyzsűriben ül ugyanis az olasz színészlegenda lánya, Chiara Mastroianni is.)

A film ezen felül Chazelle bevallása szerint pro és kontra megmutatja, mi a csodálatos és mi a borzasztó a hollywoodi, kaliforniai életben, a sikerről álmodozó művészpalánták partijainak sekélyességét szembeállítva egy olyasfajta diverzitással, mely minden nap meglepetésekkel szolgálhat az ott lakóknak. Mindezt csak erősítette a svéd operatőr, Linus Sandgren markáns, cinemascope-os képi világa, mely Chazelle szavaival élve, számára is olyan formában mutatta meg a várost, ahogy korábban még sohasem látta. (Sandgren munkája többek között David O. Russell filmjeiből, az Amerikai botrányból vagy éppen a Joy-ból lehet ismerős a számunkra - tegyük hozzá, mindkét filmben a képi világ volt talán a legjobbnak mondható az alkotások többi faktorához képest.)

A Kaliforniai álom főszerepeiben Emma Stone és Ryan Gosling látható, akikről kiderül, hogy nemcsak joggal váltak színészsztárokká, de énekelni és táncolni is tudnak. Különösen Stone altja kellemes hangzás a fülnek, nem véletlen, hogy ő több szólót is énekel partnerénél. Az elején két, saját álmait kergető művészaspiránssal találkozunk: a Stone által alakított Mia kávézóban dolgozik, de minden álma, hogy filmcsillag legyen, míg Gosling karaktere, Sebastian egy nagyszerű képességekkel rendelkező jazz-zongorista, aki saját klubot szeretne alapítani, de egyelőre még csak egy étteremben játszik kísérőzenét. Ott nemcsak, hogy senki sem figyel oda rá, hanem amikor egyszer véletlenül eljátszik egy számára kedves darabot, gonosz főnöke rögtön ki is rúgja. (Az ő szerepében amúgy azt a J.K. Simmonst láthatjuk, akit Chazelle korábbi, Whiplash filmjéből is ismerhetünk - ott a szigorú zenetanár alakítása meghozta neki a legjobb mellékszereplő Oscarját.)

Hőseink ugyan nem könnyen, de egymásra találnak, és szép lassan aztán mindketten megvalósítják álmukat: Seb turnézni kezd egy a számára bár nem olyan kedves, kommerszebb jazzt játszó, ugyanakkor nagyon sikeres zenekarral, rengeteg pénzt keres, és végre megnyitja saját klubját, Mia pedig főszerepet kap egy, álmai fővárosában, Párizsban játszódó filmben. Kapcsolatuk azonban nem éli túl a szakmai sikereket, a távolság és az időhiány elszakítja őket egymástól. A film végén látjuk, öt évvel később: Mia igazi sztár, máshoz ment férjhez és mástól van gyereke, Seb jazzklubja virágzik, de mindketten alapvetően valami egyébre vágynak - egymásra. Lehet-e még ebből valaha valami?

Chazelle saját bevallása szerint, ez a happy ever after érzés az, ami őt a leginkább érdekl, vagyis, hogy a legszebb szerelmek talán azok, melyek sohasem tudnak teljesen kibontakozni, de mindig magukban hordozzák annak a lehetőségét, hogy a szerelmesek egyszer majd újra egymásra találjanak. Ezért sem szomorú a film vége, mert még nincs minden veszve, az életben minden lehetséges. Sőt, ahogy azt Chazelle korábbi filmjeiből megszokhattuk: hatalmas klimaxszal zár, a néző úgy emelkedik fel a székéből, hogy egy tagját sem kell megmozgatnia, szinte továbbrepíti a film. Ezt a csúcspontot pedig egy tökéletesen megszerkesztett, színészi játék, mimika, zene és képek csodálatos kompozíciójával éri el a rendező. Chazelle a filmhu kérdésére megerősítette: lévén ő is professzionális zenész (jazzdobos), ezért is komponálta meg a filmjét úgy, mint egy zenedarabot: tele van pianókkal és fortékkel, crescendókkal és decrescendókkal.

Nemcsak a musical betéteket, hanem a dialógusokat is zenei szempontból közelítették meg, ahogy Emma Stone a rendező szavait kiegészítette: még párbeszédeket is meghatározott a dinamika, egyfajta kotta szerint vették fel az egész anagot. Érdekes módon, akárcsak a hangdinamikai mozgásról híres Vivaldi-darab, a Négy évszak, a Kaliforniai álom története is tél, tavasz, nyár és ősz köré épül, nagyon hasonló erősítésekkel és halkításokkal, mint amelyek a barokk koncertműben is fellelhetőek.

A Kaliforniai álom számos olyan kérdést felvet, mely sokunk számára ismerős lehet: meddig harcoljunk az álmainkért, a választást karrier vagy szerelem között, illetve hogyan birkózzunk meg az elfecsérelt lehetőségek démonaival. Ezeket az igencsak alapvető létproblémákat azonban olyan szórakoztató és felemelő stílusban tudja tálalni, hogy pillanatok alatt elrepül a film 126 perce.

A 73. Velencei Filmfesztivál versenyprogramja idén igencsak erősre sikeredett, olyan rendezőóriások filmjeivel, mint Andrej Koncsalovszkij, Wim Wenders, Francois Ozon vagy éppen Denis Villeneuve. Ennek kitűnő jelzése az erős felütés: a Kaliforniai álom, mint nyitófilm, melyet első vetítése óta a nemzetközi sajtó is csak dicsérni tud. Ezek után joggal mondhatjuk: izgatottan várjuk a folytatást.