A beszélgetést Szabó Gábor egy anekdotával nyitotta, amiben mesélt édesapjáról, Szabó Árpádról, aki abban a filmgyárban dolgozott (szintén operatőrként), aminek most helyén a népligeti buszpályaudvar áll. Itt apja után sokáig csak Kis Árpiként emlegették, és hosszú folyamat volt, amíg saját jogán érezhette magát a filmszakma részének.

Hasonló helyzetben találhatta magát Szász János (Witman fiúk, Ópium – Egy elmebeteg nő naplója, A nagy füzet) is, akit először Szász Péter, filmrendező fiaként ismert meg a filmes kör, bár őt ez sosem zavarta (Andorai Péter a mai napig Petinek hívja). Arra emlékszik, hogy gyűlölte a filmforgatásokat, unalmas elfoglaltságként tekintett rájuk, amit a rendezőn és az operatőrön kívül senki sem élvez. A későbbi Balázs Béla díjas rendezőt, forgatókönyvírót és egyetemi tanárt akkor – talán épp emiatt – a színház vonzotta jobban.

woyzeck3 600

Kellékesként kezdett dolgozni, minek során megismerte színészek lelkét, és rájött, hogy milyen kiszolgáltatott, védtelen és szégyenlős emberek is ők valójában. Kovács Lajos bólogatott, és hozzáfűzte, hogy a filmben a színházhoz képest a színész már védve van. Kovács nevét a nagyközönség első sorban úgy is ismerheti, mint az Argo Balogh Tibije vagy a Kontroll Bélája. A főiskolán '67-ben végzett színész botrányoktól sem mentes 12 éven keresztül dolgozott a békéscsabai Jókai Színházban. Elmesélte, hogy bohókáságát jól jellemzi, hogy egyszer több ember szeme láttára leugrott a harmadik emeletről. A fák tompították az esést, és mire a többiek odarohantak, addigra ő sértetlen visszamászott a bárba, ezzel mindenkit alaposan összezavarva.

Woyzeck

Georg Büchner utolsó drámája, melyet haláláig írt, kiváló filmalapanyagnak bizonyult filmszerű jelenetezési technikájának és egyedi, horrorisztikus nyelvezetének köszönhetően.

A történetet – ahogy ez lenni szokott – az élet, pontosabban egy Lipcsében 1821-ben megesett gyilkosság inspirálta. Szász megrendítő filmjének szereplőit a drámához hasonlóan a pőre ábrázolás jellemzi. Woyzeck (Kovács Lajos) váltóőr egy rendező pályaudvar szürreális, füsttel és téli homállyal borított purgatóriumában. Szolgálata felett felügyeletet gyakorol a Kapitány (Alekszander Porohovcsikov), aki állomásparancsnoki hídfőállásából mindent lát, a hangszórókon keresztül folyvást gyötri beosztottját. Emellett az egyik vagonban praktizáló jó doktor (Haumann Péter) kísérleti nyúlként használja Woyzecket, ő pedig tűr, míg egyetlen kincsére, a szépséges Marira (Diana Văcaru) szemet nem vet és el nem csábítja őt egy helyi rendőr (Gáspár Sándor). Hogy innentől kezdve az őrület, a megtorlás vagy a kizökkent idő helyretolásának vágya irányítja Woyzeck tetteit, netán mindegyik, nyitott ügy.

Szász végtelenül nyomasztó és izgalmas atmoszférát teremtett a filmnek, Máthé Tibor lírai szépségű, kockánként kimerevítve is egy-egy festmény igényességével komponált fekete-fehér képeivel olyan mély és egyedi hatást ér el, amivel egy filmkedvelő ínyencnek a találkozás maga az ünnep. A szemek ragyogása vizualizálja mindazt a szenvedélyt, dacot és végzetszerűséget, amikről azt hinnénk, hogy írott szavakból filmre adaptálni nem lehet. A karakterek bármily korlátoltak, gonoszak, önzőek és konformisták, előbb-utóbb meztelenné válnak, hogy való emberi esendőségükben elnyerjék együttérzésünket. Az emelkedett elbeszélési mód, amit nem sok híján a cigánysor, mint helyszín feleslegesen aktualizál és földhöz ragaszt. De mégsem. Szász az a fajta kifinomult rendező, aki nem megy messzebb annál, hogy megragadja ennek a környezetnek az érzékiségét, és gyarapítsa vele a történetet. Merthogy – mint minden nagy regény, színdarab és film – a Woyzeck is egyetemes, és csak letisztult állapotban győzi le az időt és marad örök érvényű.