Mindig különös érzés, ha felnőtt fejjel értünk meg valamit, ami húsz-huszonöt évvel korábban az iskolában, például földrajzórán nagyon jól elraktározódott emlékezetünkben. Szerda délután a MOM Parkban a Filmhét délutáni ismeretterjesztő szekciójában levetített Küzdelem egy csatornáért és egymillió munkahelyért című film például az egykor az Alföldről tanultakat idézhette elő, miszerint a mezőgazdasági szempontból oly fontos területet a kiszáradás veszélyezteti. Fazekas Lajos filmje egy konkrét tájegység, a Homokhátság sötét színben látott jövőjén, és a szinte egyetlen megoldásnak tekintett Duna-Tisza csatorna megépítésének lehetőségein keresztül mutatja be ezt a problémát.

Kiderül a filmből, hogy az elsivatagosodás folyamata az utóbbi évtizedekben öltött aggasztó mértéket, s hozzájárul – sok más összetevővel együtt – egy kulturális képződmény, a tanyavilág lassú pusztulásához is. Nem csupán racionális gazdasági szempontból fontos a térség égető problémáinak megoldása, hanem az ott élők sorsának alakulása szempontjából is. A kiutat jelentő Duna-Tisza csatorna megépítése révén például elkerülhetővé válik, hogy Kecskemét nagyságú városok lakosságát kelljen kitelepíteni és átköltöztetni kevésbé száraz vidékekre, így az ott élőknek sem kell addigi életüket felszámolniuk.

kuzdelem 600
A Küzdelem egy csatornáért és egymillió munkahelyért alkotói forgatás közben

Az alkotás a kelleténél talán egy kicsit hosszadalmasabban vezeti rá a nézőt, hogy a felvetett probléma megoldása az immáron évezredek óta – már Traianus császár idejében is – tervezgetett csatorna lenne, amely a két nagy folyónkat, a Dunát és a Tiszát kötné össze, nem csak az öntözést elősegítendő, de a vízi teherszállítás révén költségcsökkentő és a környezetet is óvó módon. Beszélnek róla volt és a forgatás idején hivatalban lévő polgármesterek, megyei közgyűlési vezetők, mérnökök, és még Martonyi János egykori külügyminiszter is megszólal. Hallhatunk lehetséges amerikai és kínai befektetőkről, költség- és energiakímélő kivitelezési tervekről, határokon átívelő összefogásról, miközben - talán mert ezek a tervek nem jutnak el a mainstream médiáig – valahogy hihetetlennek érezzük az egészet, hogy ebben a kis országban egyszer ilyen nagy horderejű projektek valósulnának meg.

A szekció második filmje, a Neve is van: Budapest (rendező: Kocsis Tibor) a narráció szerint egy háromrészes sorozat első darabja, ám a Filmhéten csak ezt vetítik, így könnyen támad hiányérzete a nézőnek, kicsit nehezen rakja össze magának, mit is látott, mert mindig ott motoszkál a fejében, hogy az összképhez az a másik két rész is kellene. Másrészről felveti a problémát, mennyire kell egy ismeretterjesztő filmnek aktuálisnak lennie? A közel egy órás alkotás során ugyanis sokszor szembesülhetünk a felvételek során még újszerű, azóta viszont jócskán elavult információkkal. Egyik szemem sír, mert ez bizonyos szempontból kínos, még ha tudjuk is, hogy a Filmhéten bemutatott alkotásokat két év terméséből választották ki, de a másik nevet, mert ez is azt mutatja, hogy Budapest egy folyton változó, élő, lüktető hely is egyben.