Eddigi munkáiban Östlund egyén és csoport viszonyát boncolgatta kimért, hanekei hosszú beállításokban: míg az Akaratlanul (2008) öt egymástól független epizódban beszélt a nyomásnak önkéntelenül engedő, szabad akaratát elveszítő emberről, a Játékban (2011) fekete bevándorló gyerekekből álló banda fizikai erőszak helyett kifinomult retorikai-pszichológiai gépezetet bevetve szedte el őslakos svéd gyerekek mobiltelefonjait.

lavina1 600

Új darabjában a szerző a széles merítésben vizsgált csoportdinamikáról átfókuszál a nukleáris családra, s ezzel együtt figuráihoz, valamint a konvencionális történetmeséléshez is közelebb lép, ám a kiszolgáltatott egyént, mint alapmotívumot tovább hordja magával. A pálya éttermének teraszán vagyunk, mikor a nyugodtan héderező síelők irányába megindul az eleinte mesterségesnek, majd egyre valódibbnak tűnő hógörgeteg ("Fantasztikus! Ezek nagyon értik a dolgukat!" - lelkendezik Thomas, miközben fotózik). Az imént még gyermekeit átkarolva alvó családapa most azokat hátra hagyva, iPhone-ját felkapva menekül az életéért, majd miután konstatálja, hogy a hófelhő elvonulván, egy karcolás nem esett senkin, visszaül elkölteni az ebéd maradékát. Ez a roppant kínos akció indítja be a családi-érzelmi lavinát, mely a terasz közönségét belepő hófelhővel szemben kíméletlenül átgörög a kirakat-családon.

Östlund következmény-dramaturgiája bravúros, a feliratokkal jelzett öt napnyi vakáció során a kisebb-nagyobb házastársi és baráti összeütközések adják ki a cselekményt, egyre mélyebbre sodorva hőseit és nézőit a krízisben. Ebba és Thomas elsőként egy vacsorán képtelenek egyetérteni a történteket illetően ("Síbakancsban nem lehet futni" - érvel a férj), majd a szeparált síelést követően a játékidő felénél a haveri párral töltött estén szakad el végleg a cérna. Míg a viking beütésű vagabond cimbora Coelho-mélységű szövegekkel vigasztalja az asszonyt, mind jobban kiütközik a rendezett felszín mögött értékkülönbség, na meg az a teljes elidegenedettség, amelyet a (felső-)középosztálybeli jólét leple takar. Hogy mindez mégsem egy nyöszörögve előadott Bergman-gyakorlat, hanem jóval inkább az az érzésünk lehet, mintha Woody Allen és Haneke közösen indultak volna a Nem félünk a farkastól-paródiversenyen, az Östlund lehengerlő humorérzékének köszönhető. A szcéna egyik legfeszültebb pontján a kis Harry távirányítós repülője száguld be nagy robajjal a képe, s hasonlóan kevert hangnemű az a megoldás, ahogyan a vendégek távozásukkor magukra alkalmazva egészen lefekvésig folytatják a vitát, miközben olykor a zokogó apa-férj közelijét kapjuk.

lavina3 600

Ruben Östlund ugyanis egyszerre látja és láttatja a jólét plasztikája mögül előbújó üresség és férfiúi öncsalás, enerváltság rettenetét és abszurdumát. A megrendült hímegó egyik legszellemesebb jelenete a bárban ülödgélő Thomas-szal flötrölő lány: "A barátnőm azt mondja te vagy a legjobb pasi a bárban", hogy fél perc múlva visszatérjen: "Ja, eltévesztette, nem is rád mutatott." Hogy az ösztönei áldozatává lett Thomas miként került ebbe az állapotba, arra nézvést árulkodóak a családi és a házasságon belüli szerepleosztásra való finom utalások, valamint a visszatérően ismétlődő képsorok, így a rendre frontálisan, félközeliből bevágott monoton fogmosás (éppúgy mint Haneke A hetedik kontinens című pokoli másfél órájában). A szintén szeriálisan felbukkanó hókotró és az éjszaka üzemelő mesterséges lavina képe, alatta a vészjósló felcsendülő vonósokkal ugyancsak jelentős atmosztférateremtő súllyal bír, jelezve a bármikor robbani kész indulatokat.

Innen már egy fokkal elelmelkedve, általánosabban jelenik meg az ember kicsisége, szorongása a szűzhóval borított hegytetőn indulás előtt vagy éppen a felvonó kabinban tehetetlenül rázkódva. S összessgében elmondható, e sport jellegzetes kellékei talán még soha nem lettek olyan jól castingolva, mint Östlund mozijában.