Trencsényi Klára
Filmhu: A gyerekek által működtetett vasút, a Széchenyi-hegyi Gyermekvasút igazán autentikus, egyszersmind anakronisztikus helyszín gyereksorsok bemutatásához. Mit találtál meg a vasút-tematikában?
Trencsényi Klára: Ez egy olyan közeg, ahol nem csak a mai vasutas gyerekek vannak és a szüleik, de az egykori úttörővasutasok is, idős nénik és bácsik, akik évente visszajárnak a Gyermekvasútra nosztalgiázni, akiknek dolguk van a múlttal. A gyerekek is nap mint nap kiállnak a vasút mellett, az egész „érzelmi muníciójukat” ez a hely adja. Ezzel szemben van egy ország, ami még nem jutott dűlőre a múltjával, még nem dolgozta fel azt.
A vasút-tematika beemelése ezért vált nagyon fontossá, de egy idő után azzal kellett szembesülnöm, hogy még egy egész estés dokumentumfilm is nehezen bírja el azt, ha absztrakt módon beszélek a vasútról, a gyerekekről viszont konkrétan. A vasúton keresztül megjelenik a múlt, amit óhatatlanul valamilyen viszonyba kell hoznom a jelennel. Nem gondolom, hogy nosztalgiázni kellene, vagy mindent elvetni a múltból, hiszen itt vannak ezek a gyerekek, akik ma, ennek az elemeiből építgetik fel kis közösségeiket, a közös identitásukat, és ez sok gyerek számára életmentőnek bizonyul.
Filmhu: Hogyan tudtad megtalálni az egyensúlyt az archívok és a jelen között? Mekkora veszélyt jelentett az, hogy túl sok régi filmes anyag állt a rendelkezésedre?
T.K.: Alapvetően a gyerekekről, a kiskamaszokról akartam forgatni, és ehhez találtam meg a vasút közegét, teljesen mesés módon. De amikor rátaláltam ezekre a gyerekekre, amikor kezdtem megérezni a sorsukat, hirtelen rám szakadt az úttörővasút egész története, mint téma. Volt olyan nemzetközi fórum, ahol a filmtervemből csak az úttörővasút váltott ki érdeklődést, rögtön azt kérdezték, hogy mennyi archívot fogok használni, hiszen milyen nagy kincs manapság, ha az embernek archív felvételei vannak. De én továbbra is a gyerekekről és a mai Magyarországról akartam beszélni, és ezért meg kellett küzdenem.
Nagyon fontos, hogy a filmben maga a vasút is megjelenhetett, hiszen ma közel ötszáz gyerek dolgozik itt, a világon egyedülálló módon. Furcsa, anakronisztikus módon áthozták a múltból a formaságokat, mint a menetelés, tisztelgés, mindennapos zászló fel- és levonás, mindez segít a közös identitásuk megerősítésében, de engem az érdekelt, hogy vajon mit jelent mindez átemelve a mába? Miért jelent teljesen mást ezeknek a gyerekeknek, mint nekem, aki a filmet készítem, pedig csak egy-két generációval fiatalabbak nálam?
Filmhu: Talán mást jelent ma a valós élethez kapcsolódás, hiszen a vasút irányítása felelősséggel jár.
T.K.: Egyik kedvenc állomásfőnököm szerint ez egy élő szerepjáték, és mire vágyhat ma többre egy gyerek, mint hogy ne számítógéppel, hanem igazából irányíthasson valamit. Például a vasutat.
Filmhu: Megdöbbentően komoly gyerekeket választottál főszereplőknek, hogyan tudtad elnyerni a bizalmukat?
T.K.: Mindig tudtam, hogy lelkileg és fizikailag is nagyon sokat kell belefektetni egy filmbe ahhoz, hogy létrejöjjön a kapcsolat a szereplők és köztem, de ez egy kicsit más élmény volt. Meg kellett tanulnunk beolvadni egy zárt közegbe. Nagyon sokáig forgattuk a „semmit”, napok teltek el úgy, hogy tudtam, hogy az akkor készült felvételeket nem fogom tudni felhasználni. Nagyon jól éreztük közben magunkat, kellettek ezek az üres órák ahhoz, hogy utána azok a pillanatok is megtörténhessenek, amik bekerültek a filmbe. A gyerekek alapvetően mindenről és folyamatosan beszéltek, de amikor a saját sorsukról kellett volna pár mondatban mondaniuk valamit, akkor elhallgattak. Nagyon keményen meg kellett küzdenünk azért a néhány fontos mondatért ami a filmben elhangzik, nem gondoltam, hogy ez ennyire nehéz lesz.
Filmhu: Filmes szempontból milyen meghatározó forgatási élmények értek?
T.K.: Nagyon fontos pillanat volt a kilakoltatás pillanata. Nem csak az érzelmi része volt borzasztóan megterhelő, bár azt éreztem, hogy a szereplőimnek iszonyú feloldozás az, hogy ott vagyok és nincsenek egyedül ebben a helyzetben, de technikailag is meg kellett azzal küzdeni, hogy előre nem jelenthettem be az önkormányzatnak, hogy forgatni fogok, mert nem kaptam volna engedélyt. Amikor szembesültek azzal, hogy ott vagyunk, hihetetlen hangulat kerekedett, és hívták a rendőröket. Én meg nem tudtam, hogy miattam hívták-e ki őket, vagy hivatalból kell jelen lennie a karhatalomnak. Meg kellett találni a módját, hogy forgathassak és abból valami a filmbe is bekerülhessen, ugyanakkor senki jogait ne sértsem. Nagyon nehéz és intenzív két óra volt az életemből.
Filmhu: Amikor ilyen közel kerülsz a szereplőidhez, gondolom, nem lehet csak úgy letenni a kamerát és kilépni az életükből a forgatás végén?
T.K.: Igen, ott van az a pillanat, amikor vége van a filmnek, de a történetek mennek tovább. A mai napig kapcsolatban vagyok mindkét családdal, megpróbálom egyengetni az útjukat, de el kellett dönteni, hogy mi a film része, és mi az, amit emberileg viszek tovább. Viktoréknál azzal szembesültünk, hogy sokan szeretnének adakozni, segíteni nekik, és össze is gyűlt annyi pénz, hogy több hónapra tudnánk albérletet fizetni nekik, de ma Budapesten gyerekes családnak nem adnak ki lakásokat. Két nap alatt nyolcvan helyre telefonáltunk, és nincs albérlet.
Ráadásul az eladósodás, az otthontalanság, a kilakoltatás rengeteg gyereket érint ma Magyarországon, csak egy családon keresztül bemutatva nyilván megrázóbb. Statisztikák vannak arról, hogy hány ember él munkásszálláson, albérletben, mert nem csak az a hajléktalan, akit az utcán látunk. A történet másik vetülete, az a több százezer ember, aki külföldre vándorolt munka reményében, itt hagytak mindent, főleg a gyerekeiket, akiket a nagyszülők nevelnek. Romániában nagyon sok film készült már ebben a témában, itthon most időszerű erről beszélni.
Filmhu: Több filmednek is te vagy az operatőre. Miért fontos ez neked, miben segít?
T.K.: Nekem nagyon fontos, hogy én fogjam a kamerát, és nehezen tudom ezt elengedni, mert bennem szinte már él a film, már látom, hogy mi lehet egy snittből, milyen hosszan kell tartani, hogyan tudom majd felhasználni. A szereplőválogatásnál ebben a filmben is megtörtént, hogy az egyik gyereket a kamerán keresztül találtam meg. A felvételek készítésekor éreztem rá a jelenlétére. Az operatőrök szeretnek szép képeket csinálni, a trend is az, hogy minél több kép legyen egy helyzetben, holott sokszor az a célravezető, ha marad a kamera, beépül, besimul a környezetbe és csak veszi és veszi, akár egy képállásból egészen addig a pillanatig, amíg a szereplő arcán, lelkében megtörténik valami. Azt is nagyon fontosnak tartom, hogy egy embert a méltóságában megtartva kell lefényképezni. A gyerekeknél nagy dilemma volt, hogy hol legyen a kamera, fölöttük, az én szintemen, a felnőttek magasságából nézzen le rájuk, vagy maradjon az ő szintjükön? Végül ez lett a működőképes, a gyerekek magasságában maradtunk, ahonnan ők látják a világot.
Filmhu: Konkrétan, technikailag nekem nehéz elképzelni, hogyan tudsz beszélgetni valakivel, miközben a kamera mögött vagy?
T.K.: Ez volt a legnehezebb, hiszen egy beszélgetésben nagyon fontos a szemkontaktus, ez nem működhet úgy, hogy kilesek a kamera mögül. Ezért bizonyos helyzetekben Vízkelety Márton kiváló operatőr segített nekem. Más helyzetekben viszont célravezetőbb volt, ha minél kisebb a stáb, mert annál természetesebb a kamera jelenléte. Én nem hiszek abban, hogy egy stáb az csak „egy légy a falon” ahogy szokták mondani és észrevehetetlen, hiszen ott van, és a mi jelenlétünk is szervezi azt, hogy mi fog történni, de ha kevesen vagyunk, és a szereplők bíznak bennünk, akkor az mindig meghozza az eredményét. Ezért sok olyan jelenet van, ahol egyedül vagyok a kamerával.
Filmhu: Mennyire voltál egyedül? Például hangmérnököt vittél magaddal?
T.K.: Persze. A nemzetközi fórumokon megtanultam, hogy hang nélkül egy lépést sem teszek. Iszonyú szerencsém is volt, Várhegyi Rudit annyira megszerették a gyerekek, hogy az egyik legfontosabb stábtaggá vált számukra.
Filmhu: Amikor a főszereplők mellett döntöttél, még nem tudhattad, hogy mi vár rájuk, az élet kezdte írni a dramaturgiát. Mégis miért pont őket kezdted követni?
T.K.: Viktor és Kármen ikrek, nagyon erős viszonyuk volt egymáshoz és a vasúthoz is, ezért kezdtem el őket követni, és azért mert az a vasutas csoport, amiben voltak, közel állt a szívemhez, és tudtam, hogy a gyerekek közötti interakciók forgatásához célszerűbb egy csoport életébe jobban belefolynom. Gergőnél az volt az érdekes, hogy ő járt a legmesszebbről. Ezek a gyerekek egyáltalán nem úgy néztek ki, mintha hátrányos helyzetűek lennének, senki nem gondolná róluk, hogy milyen helyzetben vannak - ahogy nagyon sok más családról sem tudjuk a környezetünkben, hogy milyen nehéz a sorsuk.
Filmhu: Mennyire érezted, hogy közelít a dráma?
T.K.: Gergőék családjában pont úgy derült ki, ahogy a filmben megjelenik: szépen lassan kúszott be a dráma: hogy itt van egy komoly és tudatos gyerek, aki teljesen magára van hagyva az őt érintő nagy kérdésekben, mert a szüleinek külföldre kellett menniük dolgozni. Azt éreztem, hogy az ő élete hosszútávon lesz nehéz, amikor majd szembesül a mostani bátor döntésével.
Viktoréknál érezhető volt, hogyan próbálnak talpon maradni, de bármelyik percben berobbanhatott a dráma. Amikor forgatni kezdtünk, azt hittem minden rendben van, egy kis idő után kiderült, hogy van egy kis tartozásuk, aztán egyszer csak robbanásszerűen jött, hogy kilakoltatás előtt állnak, és félő, hogy akár állami gondozásba vihetik a gyerekeket. És majdnem így is történt, ha akkor nem állok ott mellettük, talán egy visszafordíthatatlan dolog történt volna. Sokan mondták, hogy elrontottam a saját filmemet, hiszen mekkorát szólt volna, ha állami gondozásba viszik a gyerekeket. Meglehet, hogy a film nagyobbat szólt volna, hiszen sok családdal ez történik, akik egyedül állnak egy ilyen helyzetben - de ezt én erkölcsileg elviselhetetlennek tartottam volna.
