Filmhu: A filmed egy Q&A-vel, azaz közönségtalálkozóval kezdődik, és amit most mi ketten csinálunk, az is egy kérdezz-felelek. Szeretsz interjúkat adni és közönségtalálkozókra járni?


Roger Deutsch: Vagy 40 éve csinálom, de máig halálra tudnak rémíteni. Az akadémikus kérdésekkel van problémám, egy gyenge érettségim van, amúgy mindent magamtól tanultam. Másrészt viszont imádom az olyan Q&A-kat, ahol nem az artmozik törzsvendégei a közönség, hanem laikusok. Nemrég volt A fiú a vonaton premiervetítése Magyarországon, és meghívtam pár pultos ismerősömet, és az egyikük azt mondta, hogy Hitchcock-filmre emlékeztette. Ez nagyon tetszett: a filmemnek elég rendhagyó a felépítése, de számára ugyanúgy teremtett feszültséget, mint a Psycho.


Filmhu: Tehát filmet csináltál arról, hogy félsz a közönségtalálkozóktól.


R.D.: Így van. Viszont a Deutsch-karakter úgy nagyjából minden mástól is fél, János figurája ezt a szemébe is mondja.


Filmhu: Deutsch-karakter? Mi a különbség a fikciós alteregód és közted?


R.D.: Ő egy karakter, akit megalkottam. Úgy hívom, hogy Deutsch, és nem tetszett, amikor a forgatáson Rogernek nevezték. Roger én vagyok, ő meg Deutsch. Örökölte az életrajzomat, de nem én vagyok. Még ő is elhatárolja magát a filmben a Ricercare (a filmbeli film, amit a rendező a valóságban is leforgatott - a szerk.) narrátorától, aki amúgy szintén ő volt. Akkor kezdtem el karakterként gondolni rá, amikor narráltam néhány rövidfilmemet, mindenféle történeteket találva ki a képsorok alá - pont egy ilyen film a Ricercare is. Aminek kiindulópontja - random felvételek hülyéskedő fiúkról a Gyermekvasúton, amik a narrátort mégis baljós érzésekkel töltik el - tényleg megtörtént. A fiú a vonaton úgy fogant meg, hogy beleképzeltem magam az egyik ilyen srác szerepébe. Belegondoltam, mit gondolna, ha felnőttként látná, hogyan ábrázoltam. Vajon igazam volt és egy fasiszta lett belőle, vagy éppen egy jólelkű ornitológus? Írtam egy felháborodott levelet az ő nevében, amit nagyon viccesnek találtam, elküldtem magamnak e-mailben, majd továbbítottam pár ismerősömnek, akik mind elhitték, pedig tudták, hogy a Ricercare máig nem lett befejezve. Gondoltam összeeresztem a narrátort Magyarországon ezzel a fickóval.

Tóth Barnabás, James Eckhouse


Filmhu: Mi lesz a Ricercare-val?


R.D.: Még nem sikerült úgy befejeznem, hogy elégedett legyek vele. Kár, mert egy évet vesztegettem el vele. A fiú a vonaton egyfajta kritikája annak a filmnek, így mondhatjuk, hogy az a projekt átalakult. Legfeljebb úgy lenne értelme bemutatom, hogy utána levetítem A fiú a vonatont is.


Filmhu: A filmben is elhangzik, hogy Deutsch-nak elég kicsi a közönsége. A fiú a vonatont szélesebb rétegnek csináltad?


R.D.: Általában experimentális filmeket csinálok, azoknak eleve kicsi a közönsége, ez sose fog változni. Meglep, hogy A fiú a vonatonra ennyire vevők a nézők, szerintem nagyon szokatlan a struktúrája. Hosszú jelenetekre épül, amik önmagában is egy-egy rövidfilmként működnek, és van belőlük öt. Szokatlan látnom, hogy mennyire bele tudják élni magukat a nézők, experimentális filmesként ezt nem szoktam meg. Mondanám, hogy volt egy mesteri tervem a nagyközönség meghódítására, de ezt igazából művészfilmnek szántam. Nem várom, hogy sokan megnézzék, de ha tetszik azoknak, akik jegyet vesznek rá, akkor megérte.


Sokat köszönhetek a színészeimnek is. James Eckhouse és Tóth Barna nagyon kedvelték egymást. Az első filmem egy leszbikus románc volt két nővel, a két színésznő viszont utálták egymást, ami látszódott minden jeleneten, amikor párként kellett viselkedniük. Barna és James nagyon természetesek voltak, bíztak egymásban, és mindketten tapasztaltak rendezőként is. 12 nap alatt forgattunk, úgyhogy mindketten odatették magukat. A mellékszereplők is jók voltak (többek közt Szervét Tibor és Wéber Kata - a szerk.), szerintem nagyon fura karaktereket írtam, de a színészeknek köszönhetően lehet velük azonosulni.

Forrás: Vertigo


Filmhu: Műfajilag thriller a film, de közben szól is valamiről, mégpedig magáról a filmezésről.


R.D.: Mindig akartam vígjátékot, thrillert és road movie-t készíteni, és gondoltam nem biztos, hogy még egyszer lesz alkalmam mozifilmet csinálni, úgyhogy zsonglőrködök a hárommal.


Filmhu: Gondoltál arra, hogy színészként magadat alakítsd a filmben?


R.D.: Egyetlen jelenetet vágtam ki a filmből, épp azt, amiben szerepelek. Én vagyok a promoter a moziban, ahol az alteregóm bemutatja a filmjét. Van egy vita köztük arról, várjanak-e, amíg talán érkezik még néhány néző. Az alteregómmal beszélgetek, miközben én mást játszom. Annyira rossz voltam, hogy dobtam a jelenetet, amit vagy négy órán át forgattunk. Lámpalázas vagyok, egy zombinak néztem ki. Narrálni tudok, és általában statisztálok a filmjeimben, de a szöveges szerep nem megy, legfeljebb privátban a vacsoraasztalnál. A kamera megijeszt.


Filmhu: Hogyhogy Magyarországon forgattad a Ricercare-t a nyolcvanas években?


R.D.: 1987-ben érkeztem hajón Bécsből, mert állítólag azt nem vették olyan komolyan a vámosok. Ma nehezebb Magyarországon forgatni, mint akkor, ma már tudják az emberek, hogy mire való a kamera. Magyarország tényleg a legvidámabb barakk volt, nem volt olyan nyílt szigor és terror, mint a blokk többi országában. Mondanám, hogy azért jöttem ide, mert mindkét nagyapám Magyarországon született, de ezt akkor még nem tudtam. Az egyik Kassa mellett látta meg a napvilágot, ami ma már Szlovákia, a másikról azt mondták, Bécsből való, pedig innen, Budapestről. Róla most épp filmet forgatok, bár nem szentimentalizmus motivál. Egy visszatérő álom miatt jöttem anno. Fekete-fehér képet láttam egy esőtől fénylő macskaköves utcáról, és ezt gondolatban valahogy összekapcsoltam Budapesttel. Elcsábított a város, és beleszerettem. Vissza és visszatértem, ezekről az utakról szól a Ricercare. Már A fiú a vonatont forgattam, amikor az unokaöcsém elmondta, hogy a nagyapám itt született a Damjanich utcában.

Wéber Kata, Tóth Barnabás


Filmhu: Ha nem a szentimentalizmus motivál, akkor mi?


R.D.: Nagyapám fiatalon halt meg 1926-ban rejtélyes körülmények között, és az se egyszerű történet, ahogy tudomást szereztem arról, hogy itt született. A családfa történetét fejtem vissza egészen odáig, hogy fel kellett vennünk a Deutsch nevet egy zsidókat érintő királyi rendelet miatt. Most épp vége a történetnek, én és a fivéreim vagyunk az utolsó férfiak a vérvonalban. Elég experimentális esszéfilm lesz thriller-elemekkel, és persze itt is lesz különbség köztem és a Deutsch-karakter között. A történet apákról és fiaikról szól, és a hazugságokról, amiket magunknak mesélünk be, ami A fiú a vonaton főhőseinek is szokása. Különösen az alteregómnak, aki egész életében olyan filmeket csinált, amiket alig látott valaki, de mindig győzködi magát, hogy volt értelme az egésznek. Eredetileg mozi hosszúságúra terveztem az új filmemet is, de inkább 30 perceset szeretnék, szerintem annál jobb egy film, minél rövidebb. Azelőtt kell lelépni a színpadról, hogy a közönség is akarná.


Filmhu: Milyen az élet Budapesten?


R.D.: Részben azért is költöztem ide, mert arra gondoltam, hogy örülni fognak nekem, mivel a többség a másik irányba emigrál. Másrészt A fiú a vonaton két éves gyártása alatt elkezdtem otthon érezni magam. Filmeket nem nagyon nézek, csak ha meghívnak valami fesztiválra, itt még tévém sincs. Viszont rengeteg magyar irodalmat olvasok, szinte mindent, amit lefordítottak angolra. Szerintem ha nem beszéled a nyelvet, ismerd meg a kultúrát és a történelmet regényekből. Sose tudnék megtanulni magyarul, nincs nyelvérzékem, bár 10 évig éltem Olaszországban, és valamennyire tudok olaszul, jóval tovább tartott megtanulni, mint másnak. Mostanában kezdtem el olvasni Csehovot, Dosztojevszkijt, és más nagy klasszikusokat. Imádom az irodalmat, regényben meg lehet írni, hogy mit gondolnak a karakterek, a metaforák is jobban hatnak, sokkal több lehetőség van ebben a médiumban.


Filmhu: Lesz belőled író?


R.D.: Nem, nem írok szépen, nem jártam egyetemre. Csak a filmezéshez értek. Producerként csináltam Lichter Peti Fagyott májusát, és az új Hamlet-adaptációját is, a The Rub-ot. Vagy két éve mesélt nekem róla, nagyon tehetségesnek tartom, szerintem remek ötlete van. Ő pedig az új filmemben segít nekem. Az egész The Rub Hamlet fejében játszódik, a dialógok pedig Shakespeare-től jönnek. Különféle 35 mm-es filmeket használ. Szerintem még egy év, mire kész lesz. Az első szabály, hogy nem szabad siettetni egy filmet, akkor készül el, amikor elkészül, nekem azok a munkáim sikerültek rosszul, amiket elkapkodtam.

Fotó: Pozsonyi Janka