Filmhu: Az SzFE-n végeztél és némi kitérő után vissza is tértél az egyetem falai közé: közel húsz éve tanítod itt a fiatal filmeseket. Mi az, ami idevonz?

Szász János: Diákként egy nagyon erős csapatnak lehettem a tagja. Olyan osztálytársaim voltak, mint Kamondi Zoltán vagy Medvigy Gábor, nem beszélve a tanárainkról – gondolok itt Dömölky Jánosra, Makk Károlyra vagy Fehér Györgyre. A diákévek úgy mentek el, hogy szinte észre sem vettük, aztán amikor véget értek, elkezdtem nosztalgiával visszatekinteni az egész korszakra, és mindig volt bennem egy olyan érzés, hogy milyen jó lenne visszamenni. Zsombolyai János hívott meg abba az osztályba, ahol többek közt Mundruczó Kornél vagy Petrányi Viktória is tanult. Úgy emlékszem, ez egy vegyes, rendezői-produceri osztály volt, tulajdonképpen a kezdeménye annak a struktúrának, amit most is fejlesztünk. Akkor ott voltam két évet, ami egy nagyon fontos időszak volt a számomra, aztán különböző okok miatt kiléptem abból a formációból. Ez után mentem el Amerikába, ahol szintén tanítottam, nem is keveset.

Filmhu: Mi az, ami ennyi ideje folyamatosan motivál a tanításban?

Sz. J.: Gyakorlatilag azért tanítok, hogy megtudjam, hol élek, ez pedig a diákjaimon keresztül történik meg. Úgy gondolom (és ennek a felismeréséhez nagyon fontos volt, hogy éveken át külföldön dolgoztam), hogy mindig a diákon kell, hogy legyen a hangsúly, nem pedig a tanáron. Egy olyan szemléletet próbáltam meg behozni, hogy a diák döntsön arról, kit választ mesterének, ne pedig fordítva. Ez a mai napig mottóm, ami alapvetően fontos maradt a számomra.

Nem akarom ezt leszűkíteni a magyar oktatásra, mert más helyen vagy helyzetben is találkoztam azzal a problémával, hogy a mesterek tulajdonképpen nem is voltak igazi mesterek, csak azt állították magukról, miközben a diákok sem tartották őket annak. Egy olyan típusú tanításban hiszek, ami például az ikonfestőkre volt jellemző, akik kis csoportokban dolgoztak: ott volt az ikonfestő, de nem egyedül alkotott, hanem együtt a többiekkel. Az a mester, aki elárulta a tanoncainak az ikonfestészet minden titkát, tényleg valódi mester volt. Aki nem, őt elhagyták a tanítványok. Összességében tehát van a tanítás módszeréről egy romantikusnak is nevezhető, idealisztikus képem, ami hajt. Ezért tanítok alkalmanként például a Lauderben is, hogy megismerjem az ifjúságot, és rajtuk keresztül képet kapjak arról, hogy hogyan változik a világ.

Új filmje, a Sóhajok hídja forgatásán / Forrás: MTI, Kallos Bea

Filmhu: Ott mit tanítasz és milyen korosztálynak?

Sz. J.: Tizenhat és tizennyolc év közötti gyerekeknek tartunk Dr. Balázs Gáborral közösen egy kurzust, ami a mellett, hogy filmeket csinálnak a gyerekek, egyfajta önismereti, filozófiai óraként is működik. Hasonlóan épül fel az egész, mint az SzFE-n: kezdésnek van egy úgynevezett „névjegyfilm” feladat, a második évben pedig egy portré készítése valaki másról. Ez először elősegíti a diákoknak önmaguk megismerését, utána pedig a másik emberét.

Döbbenetes, hogy milyen munkákat tesznek le az asztalra. Néha megrészegülve jövök ki egy-egy óráról, szembesülve azzal, hogy mi van ezeknek a gyerekeknek a fejében, hogy micsoda tehetségek vannak, és hogy ezzel a tehetséggel hova futhatnak ki. Itt pedig vissza is térnék az SzFE-re, a már sokadszor elindított 6x6 képzésre, amihez kapcsolódva sajnos olyan véleményeket is hallok, hogy nincs elég tehetség. Ez nem igaz, elképesztően sok tehetségünk van, akikkel persze nagyon fontos, hogy megfelelően törődjünk és gondozzuk az ő tehetségüket.

Filmhu: Az alapján, amiket mondasz, egyértelműnek tűnik, hogy te is sokat tanulhatsz és tanulsz is a diákjaidtól. Ez is egy oka annak, hogy tanárként dolgozol?

Sz. J.: Pontosan, ez egy alapvető szempont. Ha valaki tanít valamit, az vagy kizárólag a maga alkotta álomvilágában létezik, vagy beépíti magába, hogy mennyire izgalmas a tanítványai gondolkodása és egyáltalán: hogyan változik körülöttük a világ. Én minden nap rengeteget tanulok tőlük, és az így megszerzett tudás remélhetőleg beépül abba, amit aztán filmesként csinálok. Ez egy oda-vissza történet – azért tanítok, hogy filmezhessek, és azért filmezek, hogy tudjak tanítani.

Kovács István: Betonzaj

Filmhu: A 6x6-os képzés keletkezéstörténetéről mit kell tudni?

Sz. J.: A Betonzajjal vagy legutóbb a Szürke senkikkel jelentkező Kovács Istvánék évfolyama volt az első 6x6-os évfolyam, akik egy-másfél évvel ezelőtt végeztek BA szakon. Nagyjából hat éve, még Ascher Tamás rektorsága idején merült fel, hogy valahogy frissíteni kellene az SzFE-n zajló oktatást. Rengeteg társszakma képzése indult el más helyeken – a sorozatgyártól a szappanoperák készítéséig –, ami tudatosította az egyetem vezetésében, hogy itt egy kőkemény verseny indult el az intézmények között.

Akkor még talán úgy éreztük, hogy az SzFE kissé ellustulva dőlhet hátra ebben a helyzetben, és egy vízágyon elterülve mondhatja ezt, hogy úgyis mi vagyunk a legjobb iskola, 150 éves múlttal a hátunk mögött. Ezt a gondolkodást „támadtuk meg” tulajdonképpen, összeszámolva, hogy egy olyan széles szakra lenne szükség, amiben egyaránt lenne egy rendezői, egy hangmesteri, egy írói, egy vágói, egy gyártásszervezői és egy operatőri csapat.

Egy olyan oktatást szerettünk volna kitalálni, ahol a diákokat sok, különböző szakmára tanítjuk meg, aminek egy része már létezik, a jövőben pedig még több lesz belőle, gondoljunk itt televíziós, vagy akár webes szakirányokra. Nagyon szélesre terveztük az egészet, egy BA szakkal indítva, melyet ezt követően egy kétéves mesterszak követhet.

Filmhu: Vagyis egy csapatdöntésről beszélünk a tanári karon és a vezetőségen belül.

Sz. J.: Így van, nagyszerű tanártársaimmal fogtunk hozzá a megvalósításhoz. Mindenképp ki szeretném emelni Janisch Attilát, aki a mellett, hogy fantasztikus tanár, talán a legtöbb energiáját, szívét-lelkét fekteti bele az oktatásba. Mellette sokan mások ott voltak az indulásnál, többek közt Hutlassa Tamás, Sellő Hajnal, Balázs Gábor, Máthé Tibor, vagy az írók részéről Schulze Éva és Németh Gábor, de most csatlakozott például Lemhényi Réka, Forgách András és Kende János. A következő szakot Enyedi Ildi indítja Galambos Attilával.

Hosszasan, egy éven keresztül gondolkodtunk a rendszerről, amit végül Winkler Erika fogott össze, szintén hatalmas munkával, mire egy évvel az első 6x6-ot megelőzően döntöttünk úgy, hogy elindítjuk a rendszert. Frankenstein doktorhoz hasonlóan persze mi sem tudhattuk pontosan, hogy mit hozunk létre, abban viszont mindannyian teljesen biztosak voltunk, hogy alapvetően fontos egy korszerű szakképzést nyújtani a gyerekeknek, valódi szakmát adni a kezükbe.

Visky Ábel: Romanian Sunrise / 6x6

Filmhu: Nekem azért is szimpatikus ez a rendszer, mert azzal együtt, hogy nyilván korábban is voltak egymásra találások rendező, színész, vagy más szakosok között, itt kimondott célotok lett a folyamatos, közös alkotás révén megtanítani őket nem pusztán a közös munkára, hanem a közös gondolkodásra is.

Sz. J.: Pontosan ez a mottója az egésznek: a kooperatív gondolkodás. Ahogy figyelem a világot, bárhol is tanítsak, éppen ennek látom szükségét, hogy ne mindenki magányosan fogjon bele az alkotásba. Ahogy mondod, itt nem csak közös munka, hanem közös gondolkodás is van, amit ráadásul kiegészít az ő kíváncsiságuk, hogy vajon mit tud a másik. E mellett viszont – pláne az elején – tanárként borzasztóan nehéz dolga van az embernek. Az első szakaszban sorsolással dől el, hogy ki-ki mellé kerül, ezután alakulnak ki a párok, viszont vannak, akik egyedül maradnak. Ebből persze megint le lehet és le is kell vonni a tanulságot, hogy adott tanuló vajon nem pont azért maradt-e pár nélkül, mert ő egyedül tud igazán jól menni. Ebben a szakaszban nem is osztályfőnöknek érzi magát az ember, hanem valamiféle logisztikai menedzsernek.

Jelenleg ez az a része a folyamatnak, amin a legtöbbet gondolkodunk, hogy hogyan lehet ezt a legjobban kezelni, hogyan tudjuk megtalálni a megfelelő egyensúlyt a tömegoktatás és a személyes oktatás között. Enyedi Ildikó indít most majd egy új osztályt, össze fogunk ülni nála és átbeszéljük ezt a kérdéskört. Az SzFE egy művészeti egyetem, ugyanakkor ott van a bolognai rendszer, ami nem egy ilyen intézményben folyó képzésre lett kitalálva. Ezt a kettőt kell valahogy harmonizálni, úgy, hogy az oktatás közben nyilván nem állhat le, ráadásul úgy kell működnie, hogy folyamatosan tükrözze azt a kort, amiben éppen benne vagyunk.

Filmhu: És hogy lehet ezt harmonizálni? Egyáltalán, van erre egy külön fórum, ahol ezen töritek a fejetek?

Sz. J.: Ezek a beszélgetések többnyire a főtanszaki értekezleteken folynak. A közelmúltban végbement egy változás az egyetemen, külön intézmények, intézetek jöttek létre – mi a filmes intézet alá tartozunk. Ez is egy út, de szerintem nem feltétlenül a legmegfelelőbb megoldás. Amit én mindig is forszíroztam és forszírozok, az a folyamatos eszmecsere.

Amikor külföldön tanítottam, ott minden második héten leültek egy asztalhoz a különböző osztályokat tanító tanárok, és egyesével végigmentek a diákokon, hogy vele vagy vele éppen mi a helyzet. A gyerekekre tehát – még ha sokan is vannak – jóval erősebb fókusszal kell figyelni. Ez nyilván nem könnyű, mert mindenkinek rengeteg dolga van, mindenki rohan, de többek közt ezért is találkozunk most Ildikónál, hogy átbeszéljük és átadjuk egymásnak a tapasztalatainkat, ami valószínűleg segít neki, hogy hogyan kezeljen majd bizonyos helyzeteket a saját osztályában. Abból pedig, ahogy ő csinálja, később majd mi tanulunk, magyarán folyamatosan mozgásban és kapcsolatban kell lennünk, különben olyanok leszünk, mint egy szoborpark.

Színház és Filmművészeti Egyetem / Forrás: SZFE

Filmhu: Amikor elindul egy osztály, és ott van 6x6 ember, az imént már említett sorsoláson kívül hogyan és mennyire nyúltok bele abba, hogy ki kivel dolgozzon, illetve mennyi időt hagytok annak, hogy maguktól rendeződjenek a sorok?

Sz. J.: Amikor ezt az egészet kitaláltuk, létrehoztunk egy sémát. Az egész képzés félévekre van lebontva, az első félévben az összes diák csinál 2-3 filmet. Ebben három, témavezető tanár segít nekik, attól függően, hogy milyen jellegű filmet kell készíteniük. Ugyanúgy indul, mint amit a Lauderes képzésről mondtam: az első lépés egy „névjegyfilm”, egy személyes bemutatkozás a tanuló részéről. Ennek a folytatása egy úgynevezett „környezetfilm”, és amikor például az első osztály, Kovács Istvánék indultak, harmadikként ott volt egy „versfilm”.

Ez a bizonyos „versfilm” volt az, ahol a gyerekek már csapatban kezdtek el dolgozni, az első kettőnél még mindenkinek magában kellett megtapasztalnia: valójában mihez akar kezdeni. A „versfilm” fázisára mondtuk mindig azt, hogy ez a „diótörés”. Ez már arról szólt, hogy a diákok megismerjék egymást, mi még jobban megismerjük őket, kvázi „megtanuljuk” ezt a generációt, a résztvevők világát.

A második félévben 2-3 dokumentumfilm az elvárás, amit egy teljes év (tehát két félév) követ, ahol csinálniuk kell egy televíziós műfajú sitcom-ot. Itt meg kell említenenem régi diáktársamat, Zilahy Tamást, aki elképesztő fegyelemmel, fegyelmezéssel veri bele a diákok fejébe a többkamerás gondolkodást és az alapvető pontosságot. A diákok közben rengeteg színházi gyakorlatot kapnak, párhuzamos színész osztályokkal dolgozhatnak együtt, színházi rendező tanáraik vannak. Megtanulnak jelenetet rendezni, színészt vezetni. Ezután következik egy úgynevezett zsánerfilm, majd egy adaptáció leforgatása, végül a diplomafilm.

Az eredeti kérdésedre válaszolva: egy-másfél év után tartunk ott, hogy már nem sorsolunk. Ez mindig előhoz konfliktusokat, mert – ahogy korábban említettem –, vannak, akiket nem választ más társként, márpedig muszáj, hogy mindenki folyamatosan dolgozzon. Vannak persze, akik egymás mellett maradnak, mint annak idején Mundruczó és Petrányi Viki, akik anno elkezdtek együtt dolgozni és azóta is működik náluk a közös munka. Ez például egy óriási előnye szerintem az SzFE-nek, hogy összehozza egymással ezeket a gyerekeket.

Filmhu: A tanítás mellett rendezel is, filmet és színházat. Hogy hozod ezt össze?

Sz. J.: Ott van mellettem a már említett Janisch Attila, nagyon régóta, aki eszméletlenül sokat segít ennek a helyzetnek a kezelésében. Az ő segítsége azért is fontos, mert nem bírnám ki, ha a tanítás mellett nem filmeznék. Más témavezető tanárokkal is meg tudjuk osztani a munkát, de Attila az, akivel közös órákat tartunk, és bármennyire is én vagyok az évfolyamvezető, az a helyzet, hogy Attila nálam sokkal többet dolgozik. Azt viszont elengedhetetlennek tartom, hogy a tanítás mellett az ember filmesként is dolgozzon. Rendezőként nem szeretném magam ismételni, ezért is fontos, hogy folyamatosan újabb és újabb impulzusok érjenek a tanulók részéről és hassanak a munkáimra, ahogy arról korábban beszéltünk.

Filmhu: Kitekintve az egyetemről, de a diákoknál, fiatal filmeseknél maradva: a Filmalap Inkubátor Programjáról mit gondolsz?

Sz. J.: Az Inkubátor egy nagyon fontos és előremutató kezdeményezés, szerintem a Filmalap működése során az eddigi legjobb lépés, ami történt. Az egész rendszer jól működik, itt tényleg igazi tehetséggondozásról van szó. Legutóbb ott voltam a Toldi moziban tartott pitch fórumon, végighallgattam az előadásokat, szembesültem azzal, hogy mennyire jó a mentori rendszer – egy kicsit olyan ez az egész, mintha nem is Magyarországon lennénk.

E mellett persze nagyon büszke is vagyok, mert leginkább az SzFE diákjait díjazták, gondolok itt Kárpáti György Mórra, aki Enyedi Ildikó osztályába járt, vagy a 6x6-ról kikerült tehetséges hallgatókra, Visky Ábelre és Hartung Attilára. Ez az egyetemnek is rendkívül fontos, mert bizonyítja, hogy prioritása van a magyar filmszakmában. Na de – amire már utaltam – nem elég büszkének lenni, hanem százezerrel kell dolgozni azért, hogy ez még jobb legyen.

Címlapfotó: Kallos Bea, MTI