A legnagyobb mustrák friss felfedezettjeit bemutató Szupernóva szekcióval kezdtük a fesztiválozást, aztán átnyergeltünk a versenyprogramra, végül pedig belekóstoltunk két másik kategóriába is. Pénteken beültünk az Eastern Business-re a román egész estés filmeket bemutató szekcióból, ami annyira új, hogy még trailere sincs. Hagyományos, régimódi buddy movie, és annak sem valami jó, inkább középszerű és klisés. Hogy megnéztük, az arra volt jó, hogy ne irigyeljük annyira szomszédainkat: világverő művészfilmek ide vagy oda, még ők is hajlamosak olcsó és könnyed vígjátékoktól remélni a biztos kasszasikert. Nem csak Nae Caranfil kezéből kerülnek ki román közönségfilmek, csak ezek nem jutnak ki a határaikon túlra – okkal és szerencsére.

A Blind Sun-ra egyrészt azért ültünk be, mert ismét kockáztatni akartunk, másrészt mert pont ez fért bele zsúfolt menetrendünkbe (azaz ebédek, vacsorák, bulik közé). A görög film jól reprezentálja, hogy milyen opuszok kerülnek az Umbre (Árnyak) szekcióba: független, kis büdzsés horror-thrillerek. A Blind Sun sajnos kevésbé sikerült darabja a műfajnak, legfeljebb arra volt jó megnézni, hogy ezek után könnyebb lelkileg feldolgozni a TIFF lezárulását, mivel ez a film eszünkbe juttatta, hogy a garantáltan színvonalas alkotásokat Kolozsvárott főleg a Szupernóva szekcióban (illetve az idén szokatlanul erős versenyprogramban is) érdemes keresni, a többi vetítés zsákbamacska. Viszont mivel péntek estére időzítették, a Győzelem mozi zsúfolásig megtelt, ami azt mutatja, hogy a TIFF-en tehát még a rossz filmek is sok nézőhöz jutnak el.

 

Mivel a Blind Sun segített felidézni, miért is kezdtük a fesztivált a Szupernóva szekcióval, zárásnak szombat este visszatértünk a legnagyobb fesztiválok friss, gyakran díjnyertes sikerfilmjeihez. És az utolsó filmünk egyben a legjobb is volt, amit ebből a szekcióból láttunk: a mexikói Almacenados (Warehoused) egy dramedy, kétszereplős, egy helyszínes kamaradarab, amit fillérekből készíthettek, de – pontosabban épp ezért - igazi bravúr. A helyszín a címszereplő raktár, az egyik karakter az idős raktáros, aki épp nyugdíjba megy, de előbb még egy hete van rá, hogy betanítsa az utódját, aki egy húszéves léhűtő. A gond csak az, hogy ez a raktár üresen áll, mióta az öreg ott dolgozik, semmi nem történt benne négy dekád alatt. A gondnok jól elvolt magában, de most szép lassan lelepleződik a fiú előtt.

A két figura között sok mókás és feszült konfliktust szül, hogy teljesen ellentétes jellemek, ami egyben az általános progresszióról és a generációs különbségekről is sokat elmond: az öreg zsémbes, a kényszerességig rendmániás és munkaalkoholista (pláne ahhoz képest, hogy gyakorlatilag a semmiért kapta a fizetését), a srác pedig laza és pimasz. Kiforrott jelleme már csak a kora okán is az öregnek van, a fiú szerepe csak az, hogy ő képviseli a változást a veterán raktáros életében, egyben elődje fiatal változata, aki épp elkövetni készül ugyanazt a hibát: elvállalni egy fizető, de értelmetlen munkát. Kettejük közül inkább az aggastyán a főhős, a film pedig az ő időskori válságáról szól, de nem túlontúl melankolikus, inkább hiteles, életszerű drámai és komikus szituációkban beszél.

Bogdan Miricát arról kérdeztük, mi inspirálta az információink szerint magyarországi moziforgalmazásra is esélyes Kutyák megírására: azt mondta, nem események vagy személyek ihletik meg, hanem azokat az érzéseit igyekszik történetbe önteni, amik hosszú ideje kísértik. Debütje esetében ez a mély nyomot hagyott emóció a félelem: gyermekkorában a nyarakat a vidéki nagymamájánál töltötte, és rengeteg erőszakot látott a helybéliektől. Botokat, csöveket, baseball ütőket és fegyverként is forgatható szerszámokat használtak, ráadásul a nagyvárosiakkal ellentétben mindig ok nélkül verekedtek, mintha csak az időt próbálnák szó szerint elütni. A maszkulinitásukat fitogtatták, szüntelenül próbáltak a másik fölé kerekedni, ez volt a kommunikációjuk.

 

Íróként és rendezőként is jegyzi a Kutyákat. Forgatókönyvíróként kezdte a pályáját, sok szkriptet írt már, de frusztrálttá vált, mert úgy látta, a rendezőket nem érdeklik a tanácsai. Meg tudott élni, de a legtöbb eladott szkriptjét sosem forgatták le, amit pedig igen, az sem tetszett neki. Megpróbálkozott a rendezéssel, és hamar rákapott a forgatások intenzív és életteli hangulatára, majd utána a szintén kollaboratív utómunkába is beleszeretett, mivel mindez felüdülés volt számára a forgatókönyvírás magányos és nyugis évei után. Abból is elege volt, hogy vígjátékokat kell írnia: alighanem épp olyan instant közönségszórakoztatást vártak tőle, mint az Eastern Business. Ma már az sem fontos neki, hogy maga írja a filmjeit, csak épp még nem találta meg a neki való szkriptírót. Szerinte a szerzői ambíciójú forgatókönyvírókból előbb-utóbb rendezők lesznek (pl. Tarantino, Audiard), mert csak így lehet kontrollálni a gyártás teljes folyamatát.

 

Az Árnyak című HBO-sorozaton való munkát nem élvezte annyira, mint a Kutyák készítését: kevesebb pénzük és stábjuk volt, de ezzel teljes alkotói függetlenség és szabadság járt (román állami pénzre hiába pályáztak). És ki is használta: teljes egészében leforgatta a szkriptet, amit írt, az első vágás három órás volt, de úgy érezte, kelet-európai debütnek ez egy kicsit erős lenne, így aztán az anyag felét kidobta. Epikus és redundáns akciófilm helyett visszafogottabb, szabálytalanabb, és mindezek miatt baljósabb hangulatú filmet vágott. Az akciójeleneteket imádta megírni és leforgatni, de végül fájó szívvel feláldozta őket. Persze a szkript stílusához így is hű maradt: mindig elliptikus filmet akart készíteni, ami semmit nem rág a néző szájába, és ezzel bizonytalanságban tartja a közönséget. A megmutatás helyett a sejtetést választotta, a hatásvadászat helyett a néző fantáziájának beindítását, az elvárásokkal való játékot.

 

Összességében varázslatos fesztiválon vagyunk túl, annak ellenére, hogy pocsék időnk volt. A két legfontosabb szabadtéri vetítést mindenesetre pont elkerülte az eső: mi is belenéztünk a 4K-s, felújított Taxisofőrbe, és reméljük, hogy itthon is láthatjuk majd mozivásznon a jubileum kapcsán, mert gyönyörű látvány, a Mad Max: A harag útja pedig olyan volt, mint egy rockkoncert. Mivel a Tannát és a TIFF-en a zsűri különdíját elnyert Madárkákat már a Titanicon láttuk, a versenyprogramból csak két filmre jutottunk el, de pont azokra, amik a legfontosabb elismeréseket kapták: a legjobb rendezésért Avishai Sivant (Tikkun) jutalmazták, a Transilvania trófeával pedig a Kutyákat.

 

Ahogy azt már ajánlónkban megírtuk, honi vonatkozása idén is bőven volt a TIFF-nek: a programban nem csak román, de magyar filmnap is szerepelt, melynek kapcsán magyar nyelvű oldalak is kerültek a fesztivál napilapjába, és találkoztunk Molnár Leventével (aki beszélt a fesztivál egyik teaserében), valamint a filmjeik vetítésére és az azt követő közönségtalálkozóra érkezett Buharovokkal és Nemes Gyulával. Volt interjúidőpontunk Rúnar Rúnarssonhoz, az idehaza moziban forgalmazott Madárkák rendezőjéhez is, de már előző este látszott rajta az aktuális bulin, hogy nem fog neki sikerülni, és az izlandi tényleg kikosarazta az újságírókat másnaposságra hivatkozva. Sebaj, megyünk jövőre is.