Szegénylegények
1965
Budapesti mesék (1976)
Szabó István
Szabó István régi tervét valósította meg az allegória vászonra vitelével. Már az Apában hangsúlyos a motívum, az összefogás értelmének és erejének képi megfogalmazása; a Szerelmesfilm több jelenete is kidomborítja a gondolatot. Ezúttal a rendező inkább arról kívánt szólni, hogy „az igazi küzdelem: tovább tolni a villamost.
Napról napra új akadályokat leküzdeni – ahhoz legalább akkora erő kell, ha nem nagyobb, mint az első nekirugaszkodáshoz.” (Zsugán István interjúja, Filmvilág, 1976/24.)
Az első kockákon riasztó dokumentum-felvételeket látunk, aztán az elbeszélés átúszik költői szférákba (ez magyarázza a stilizált jelleget). Így lehetne felidézni az „egyszer volt, hol nem volt” helyzetet: Robbanás rázta meg a hidat s az éppen rajta futó sárga villamos a Dunába zuhant. Elmerült, a víz sokáig sodorta. Később egy széles ívű fordulóban felszínre került. Ezután utazott a fák, erdők és hegyek között, végül egy megáradt szakaszon a hullámok partra vetették. Ott eldőlt egy töltés mellett, melyről rozsdás síncsonkok meredtek az égre. Ekkor bukkantak fel az emberek, akik pártfogásba vették a viharvert roncsot.
Az első kockákon riasztó dokumentum-felvételeket látunk, aztán az elbeszélés átúszik költői szférákba (ez magyarázza a stilizált jelleget). Így lehetne felidézni az „egyszer volt, hol nem volt” helyzetet: Robbanás rázta meg a hidat s az éppen rajta futó sárga villamos a Dunába zuhant. Elmerült, a víz sokáig sodorta. Később egy széles ívű fordulóban felszínre került. Ezután utazott a fák, erdők és hegyek között, végül egy megáradt szakaszon a hullámok partra vetették. Ott eldőlt egy töltés mellett, melyről rozsdás síncsonkok meredtek az égre. Ekkor bukkantak fel az emberek, akik pártfogásba vették a viharvert roncsot.
Érdekes kontraszt: a hangütés mesei, ám a villamos valódi s a hősök (Fényes és mamája, a Tablós, az Énekes, a Doktor, a Kopaszodós, Nanette, az Ablakos, a Családból való nő, a Színeket tudó lány stb.) sem szimbolikus figurák. A viszonylatok és konfliktusok, viselkedések és gesztusok – variációk ábrándozásra, versengésre, hőbörgésre, veszekedésre, önzésre, akaraterőre. Mindarra, ami megtörtént velünk és körülöttünk a valóságban. Igazi lét-problémákkal küzdenek a szereplők. Hogyan lehet boldogulni? Hogyan jobb: másokkal együtt vagy egyedül? Mi az értelmes cselekvés fedezete? Meddig cipeljük nyomasztó terheinket? Ami az alapgondolatot illeti, többféle értelmezés képzelhető el. Almási Miklós magyarázatát elfogadhatjuk. A legmarkánsabb szólam a „továbbélési parancsot” harsogja, csakis ennek teljesítésével viselhetjük el közös múltunkat. Az esztéta hozzáfűzte: talán csak egy új generáció tanulja meg, hogy miképp lehet a sokféleképpen vádoló tegnapot elfelejteni, zárójelbe tenni, vagy egyszerűen: kinőni. Ma, közel harminc esztendővel e feltételezés után, szűnni nem akaró vádak és titkok fényében kijelenthetjük: még mindig nem jött el ez az idő.
A rendező úgy készített filmet imádott városáról, hogy az obligát beállításokat teljesen mellőzte. Budapest nevét ki sem ejtik a műben (ahhoz hasonlatosan, mint ahogy Ady nélkül idézi meg a költő szellemét a Ki látott engem?). A Hunnia stúdióban forgatott dráma stábjának tagja volt Sára Sándor operatőr, Tamássy Zdenkó zeneszerző, Rózsa János vágó, Romvári József díszlettervező, kiváló magyar (Bálint András, Békés Rita, Bánsági Ildikó, Huszárik Zoltán) és lengyel (Franciszek Pieczka, Szymon Szurmiej, Maja Komorowska) szerepjátszók. A hazai kritika számos bíráló megjegyzéssel illette az alkotást – főleg a didaktikus hangszerelést s még inkább a leegyszerűsítő dramaturgiai megoldásokat kárhoztatva. Cannes sem hajolt meg előtte. Zelk Zoltán nem állt a sorba: áhítatos költeményben emelte be a filmet a magyar irodalomba.
