sex hikaye

Eldorádó (1988)

Bereményi Géza

2004. május 12. - filmhu
A magyar film 1988-ra már túljutott az ötvenes évekre reflektáló darabok dömpingjén. Bereményi Géza filmje amúgy is rendkívüli pillanatban születik. A forgatás még a rendszerváltás előtti esztendőre esik, a bemutató viszont arra az évre, 1989-re, amikor minden megváltozik: többek között az 1956-os eseményeket még az év első felében tanulja meg az ország „népfelkelésnek”, az év végén – már a film bemutatója idején – hivatalosan is forradalomnak nevezni.
 
 
 
 
Kapcsolódó anyagok
Az Eldorádó tehát az első olyan hazai produkció 56-ról, mely igazi cenzúramentes világban nevez nevén, mutat meg történelmi eseményeket, és ábrázolja a kort, melynek éppen forradalmi záróeseményével kapcsolatosan még javában tartanak a politikai viták.

A film, ezzel együtt, mint önéletrajzi ihletésű történet, egyáltalán nem lett volna szükségszerűen cenzúra-provokálóan izgalmas. Hiszen már a rendszerváltás előtt egymásra licitáltak a rendezők a Rákosi-rendszer törvénytelenségeinek, sőt, az ÁVH kegyetlenkedéseinek ábrázolásban: ezekről az egyszerű tabukról úgy tűnt, sorra úgyis megtörik valamennyit – ami még a filmekből kimaradt, az is csupán idő kérdése.

Az Eldorádó tehát nem, mint „ötvenes évek reflexió” kiemelkedő darabja korának, és még nem is mint a Forradalom első lelkes, hiteles, új értékrend szerint megszólaló játékfilmes emléke. Bereményi filmje ugyanis egyrészt egy 1945-1956 közötti történet allegorikus idejét használva a jelenről mesél, illetve mesél „rész által az egészről” – a negyvenöt-ötvenhat közti évtized sűrítő-torzító tükrében a korról, melyben éltünk – egészen a rendszerváltásig.

Ez a megközelítés vadonatúj. Akik az ötvenes évekről eddig mozgóképen a legtöbbet, legfontosabbat mondták, azok is csupán a folyamatosságra ügyeltek: nem engedték, hogy a korszak képe mindentől elkülönített rémtörténetként rögzüljön filmen, a cselekményen belül sugallták folytatását, jelezték annak következményeit és előzményeit. Az Eldorádó azonban más, és ennél is több. Mesél a történelmi pillanatról, amikor a világ értelmes rendje elveszett, az a rend, melyben működik és szabályoz valamilyen biztos általános egyenértékes. Ez volna a pénz, az „arany”, és a pénz mögött ott az emberi ész és akarat. Kegyetlen világ, de élhető, különösen a háború rendje után, melyben a pusztítás és hősiesség piacán évezredes szabályok szerint a kiontott vér mérte az értéket. Amit az új hatalom hoz, abban Bereményi értelmezése szerint nem az állami terror a legszörnyűbb, hanem az „általános egyenértékes” elporladása. Nincs érték, nincs fogódzó. Füst van, áthatolhatatlan köd, mint abban a kocsmában, melyben mindezt a továbbra is értékbe kapaszkodó hős, „Sanyi bácsi” fejére olvassák. Ez a füst (Bereményi-Cseh Tamás hetvenes-évek béli dalát idézve: „Füst a megoldás, barátaim”) már egyáltalán nem csupán a történet idejének, a Rákosi-korszaknak meghatározó jegye: a nézőnek éreznie kell, hogy kép és szöveg az „egészre” vonatkozik, de legalábbis a „részben-az egész” allegorikus idő tükre szerint már mélyen benne vagyunk a Kádár-korszakban. Ital, kapcsolatok, hangulatok világa következik, azután egyszer csak megint eljön a világos értékcsere ideje: a Forradalom, ami a filmben természetesen önmaga, de egyben a rendszerváltás is, Sanyi bácsi számára újabb értékvesztés, újra a vérnek, mint koronként visszatérő kelet-európai általános egyenértékesnek ideje. Bereményi összegzése: a nagyapák nemzedéke aranytömbök között leheli ki lelkét, miközben az unokák, mint örökösök nem tudnak mit kezdeni a régi értékekkel, hiszen magát a valóságos értékcserét nem volt módjuk megtanulni. Az apák nemzedékéről nem sokat tudunk, de sejtjük: örökre elvesztek az értékek és fogódzók nélküli füstben, kocsmák és kapcsolatok gőzében, mely egyáltalán nem csupán az ötvenes évek - éppen annyira a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek jellemző vesztesége.

Nem túl optimista filmes látlelet és egyben útravaló üzenet a szabadság és demokrácia új korszaka felé.  
   
A film képi világa mestermunka: mindenekelőtt sosem látott hitelességű szín- fény- tárgykavalkádját nyújtja a valóságos koalíciós időknek, a valóságos ötvenes éveknek, abban a lepusztult budapesti közegben, mely Bereményinél mindig is emblematikus helyszíne éppen ennek a nyomorúságos történelem-szeletnek. Külön csoda, ahogy a józsefvárosi pusztulás konkrét realista képei egyben egy elvarázsolt világ képeivé lesznek: egyrészt, mert mítoszi, de legalábbis a fentiek szerint „allegorikusan sűrített” időben vagyunk, másrészt, mert a történetben végig jelen van a fantasztikum: a sejtések, álmok, telepatikus megérzések és a fátum akarattal való kényszerítésének valóságon túli valósága. Ezt a világot további fantasztikus fénytöréssel torzítja és gazdagítja a különleges kameraállások, mozgások által megidézett gyermeki tekintet. Elvégre mégiscsak önéletrajzi emlékek füzérét látjuk.

Az Eldorádó „történelemzsugorító” allegóriája - ezen a többszörös szűrőrendszeren keresztül mutatva – valóban egyedülálló a magyar történelmi filmek sorában.
 
Szerző: Hirsch Tibor




nka emblema 2012