Eldorádó
1988
Filmregény - Három nővér (1977)
Dárday István
Három nővér. Nem a csodálatosképpen megtorpant századfordulós idő Oroszországából, hanem a hetvenes évek Magyarországán, amikor a történelmi inga itt Kelet-Európában megint váratlanul holtpontra ér. Irina, Olga és Mása szerepében Zsuzsa, Ági és Mari egy budapesti másfélszobából - levegő után kapkodva, másodpercre kigyúlva, majd brutálisan leterítve a hetvenes évek sűrű semmije által.
Simára koptatott jelszavak, kígyózó sorok a lakáshivatal előtt, eszbé-űbé-kisz-és párttitkárok országlása...Üzemi lapok-üzemi konyha-üzemi József Attila megemlékezés...A szocializmus fals rituáléi...Lojalitásuk utolsó tartalékaiból élő zsibbadt felnőttek (akár a lányok szülei) - okuk van rá, hogy nagyon tudják e történelmi holtpontot becsülni. Megalázó hiányok mindenből: lakható négyzetméterből, elkölthető pénzből, őszinte gesztusokból, élhető pillanatokból.
Csak időből van fölös mennyiség, mely nem múlik, sőt szinte már nem is telik. A Filmregény ikonképe: sűrű cigarettafüstben végeérhetetlen szómorzsolás arról, hogy akkor most mi van...? A véghezvihetetlen tett van, és a végiggondolhatatlan igazság: a semmi van.
Ezt persze nem szabad kimondani. E zárványként létező történelmi korszaknak ez a legnagyobb tabuja (és csak eztán jönnek holmi konkrétumok, például az orosz megszállás, vagy Macbeth-Kádár bűne). Az évtized legfontosabb filmjei (a Családi tűzfészek, A kis Valentino, az Ajándék ez a nap) szinte csak erről beszélnek. Dárdayék több mint négy órás (!) filmregénnyé kerekedett dokumentarista drámája is akkor ér véget, amikor öngyilkos nővérük kórházi ágyánál végre hősnőink is megértik ezt. Hogy mégoly földszintes álmaik - a nagyablakos családi ház, a külföldi utazás, a biztos állás - sem valósulhatnak meg. Pedig nem rosszabbak, tán jobbak is másoknál, mégis elevenen fognak elrohadni, akár a többiek. Mert most itt ez van, ez jut.
A sebzett, sérülékeny Zsuzsának - aki textilmérnök és 26 éves - ócska nős-férfi kapcsolat, megtűrt, túlkoros lánygyerek státusz a szűlői másfélszobában, örökösen fölülbírált tervek a gyárban. A szépmosolyú, ambiciózus adminisztrátor Marinak - a társadalmi mobilitás netovábbjaként - gyakornoki állás a sörgyári üzemi lapban, gyáva szerető, csalásokkal elviselhetővé tett langyos házasság, szülők lakásába szült kisbaba. Az okos, közgázos Áginak pedig legföljebb a kérdezés látszatjoga: mennyire relatív az emberi szabadság, akarhat-e például egy amerikai közgázos KISZ-tag lenni.
A Filmregényben - a Budapesti Iskola e korszakos darabjában - sajátos módon az elkészült film az egyetlen bizonyíték arra, hogy a ‘szabadság’ szónak tán mégis volt jelentése, kontextusa e korban. (S persze valamennyi szellemi teljesítmény, ami akkor e ‘nemszabadságot’ pontosan és hitelesen ábrázolta.) Mert közel harminc év távlatából - a mozgóképek teljes valóságvesztésének korában - tulajdonképpen megrázóbb látni, mint annak idején, ahogyan a játék- és dokumentumfilmes módszerek okos-szabad (!) társítása nyomán ott lüktet-alakul a vásznon a korabeli magyar ‘valóvilág’. Házasság, válás,‘útban a gyerek’, ‘nyaralunk’, új állás, régi szerető - mindez pőrén, sokszor ‘real time’-ban, amatőr szereplőkkel, hosszan kitartott közelikben, lemondva a zene hangsúlyteremtő, hangulatfestő funkcióiról. Papp Ferenc és Koltai Lajos kamerája szinte csak az arcokra kíváncsi, s miközben látszólag nagyon ráér, mindvégig a lényegre tart - kétszázhetven percen keresztül.
Mert a Semmi mikroszerkezetének megmutatásához - ezt Tarr Béla, aki asszisztense volt Dárdaynak a Filmregényben, talán itt tanulta meg - mindenekelőtt hosszú filmidő kell: hogy evődik meg ‘valós időben’ egy pörkölt; hogy zajlik egy lakásügyi előadónál tett megalázó látogatás; egy József Attila-műsor megcenzúrázása; hogyan születik meg a felismerés az amatőr szereplő arcán a pszichológiai rendelésen, hogy őrá ebben a társadalomban tulajdonképpen senki sem kíváncsi.
Zsuzsa, Ági és Mari - velünk együtt - túlélték a szocializmust. Vajon mi lehet most velük? Bizonyosan nem fogjuk megtudni. A filmezés és a politikai rendszer demokratizálódása ugyanis sajátos módon úgy hozta, hogy ma nincs aki megcsinálná, nincs aki eljátszaná, és nincs aki megnézné a szabadságunk jelenlegi állapotát faggató 2004-es Filmregényt.
Újabb szabadságparadoxon.
Csak időből van fölös mennyiség, mely nem múlik, sőt szinte már nem is telik. A Filmregény ikonképe: sűrű cigarettafüstben végeérhetetlen szómorzsolás arról, hogy akkor most mi van...? A véghezvihetetlen tett van, és a végiggondolhatatlan igazság: a semmi van.
Ezt persze nem szabad kimondani. E zárványként létező történelmi korszaknak ez a legnagyobb tabuja (és csak eztán jönnek holmi konkrétumok, például az orosz megszállás, vagy Macbeth-Kádár bűne). Az évtized legfontosabb filmjei (a Családi tűzfészek, A kis Valentino, az Ajándék ez a nap) szinte csak erről beszélnek. Dárdayék több mint négy órás (!) filmregénnyé kerekedett dokumentarista drámája is akkor ér véget, amikor öngyilkos nővérük kórházi ágyánál végre hősnőink is megértik ezt. Hogy mégoly földszintes álmaik - a nagyablakos családi ház, a külföldi utazás, a biztos állás - sem valósulhatnak meg. Pedig nem rosszabbak, tán jobbak is másoknál, mégis elevenen fognak elrohadni, akár a többiek. Mert most itt ez van, ez jut.
A sebzett, sérülékeny Zsuzsának - aki textilmérnök és 26 éves - ócska nős-férfi kapcsolat, megtűrt, túlkoros lánygyerek státusz a szűlői másfélszobában, örökösen fölülbírált tervek a gyárban. A szépmosolyú, ambiciózus adminisztrátor Marinak - a társadalmi mobilitás netovábbjaként - gyakornoki állás a sörgyári üzemi lapban, gyáva szerető, csalásokkal elviselhetővé tett langyos házasság, szülők lakásába szült kisbaba. Az okos, közgázos Áginak pedig legföljebb a kérdezés látszatjoga: mennyire relatív az emberi szabadság, akarhat-e például egy amerikai közgázos KISZ-tag lenni.
A Filmregényben - a Budapesti Iskola e korszakos darabjában - sajátos módon az elkészült film az egyetlen bizonyíték arra, hogy a ‘szabadság’ szónak tán mégis volt jelentése, kontextusa e korban. (S persze valamennyi szellemi teljesítmény, ami akkor e ‘nemszabadságot’ pontosan és hitelesen ábrázolta.) Mert közel harminc év távlatából - a mozgóképek teljes valóságvesztésének korában - tulajdonképpen megrázóbb látni, mint annak idején, ahogyan a játék- és dokumentumfilmes módszerek okos-szabad (!) társítása nyomán ott lüktet-alakul a vásznon a korabeli magyar ‘valóvilág’. Házasság, válás,‘útban a gyerek’, ‘nyaralunk’, új állás, régi szerető - mindez pőrén, sokszor ‘real time’-ban, amatőr szereplőkkel, hosszan kitartott közelikben, lemondva a zene hangsúlyteremtő, hangulatfestő funkcióiról. Papp Ferenc és Koltai Lajos kamerája szinte csak az arcokra kíváncsi, s miközben látszólag nagyon ráér, mindvégig a lényegre tart - kétszázhetven percen keresztül.
Mert a Semmi mikroszerkezetének megmutatásához - ezt Tarr Béla, aki asszisztense volt Dárdaynak a Filmregényben, talán itt tanulta meg - mindenekelőtt hosszú filmidő kell: hogy evődik meg ‘valós időben’ egy pörkölt; hogy zajlik egy lakásügyi előadónál tett megalázó látogatás; egy József Attila-műsor megcenzúrázása; hogyan születik meg a felismerés az amatőr szereplő arcán a pszichológiai rendelésen, hogy őrá ebben a társadalomban tulajdonképpen senki sem kíváncsi.
Zsuzsa, Ági és Mari - velünk együtt - túlélték a szocializmust. Vajon mi lehet most velük? Bizonyosan nem fogjuk megtudni. A filmezés és a politikai rendszer demokratizálódása ugyanis sajátos módon úgy hozta, hogy ma nincs aki megcsinálná, nincs aki eljátszaná, és nincs aki megnézné a szabadságunk jelenlegi állapotát faggató 2004-es Filmregényt.
Újabb szabadságparadoxon.
