sex hikaye

Szeressétek Odor Emíliát! (1969)

Sándor Pál

2006. szeptember 29. - filmhu
Egy évvel azután, hogy 1968-ban Európán végigsöpört a forradalom szele Prágától Párizsig hazánkban bemutatják Sándor Pál második nagyjátékfilmjét, amely a kitűnni vágyásról, a szabadságvágyról és a lázadásról szól. A századfordulón, a Millennium idején játszódó ártatlan, majd kegyetlenné váló „lányregény”, az Abigél-szerű kollégiumi ifjúsági film fedősztorija alatt, a XIX. század legvégének szecessziós világát remekül felidéző stílusbravúr mögött elvont parabola húzódik, így a film legközelebbi rokona érdekes módon a formailag teljesen eltérő Szegénylegények, a szintén 1969-ben készült Isten hozta őrnagy úr! vagy az egy évvel későbbi Magasiskola.
 
 
 
 
A Szeressétek Odor Emíliát! által felvázolt helyzet ugyanis, habár az ábrázolt korra reflektál (a főhős szájából elhangzó „...és egyáltalán minden a lehető legszebb” mondat például a Ferenc József-i „Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyunk elégedve” mondást idézi, de egy felolvasott naplórészlet – 1896. április 17., szerda – még a millenniumi ünnepségek emlegetésénél is egzaktabb módon határozza meg, hogy egészen pontosan mikor játszódik a film), sokkal szélesebb összefüggésben, akár történelmi távlatokban, akár az adott politikai helyzettől függetlenül, általánosságban is értelmezhető. Erre utal elsősorban az a képileg nagyon egységes, tökéletesen kidolgozott jelenet, melyben a lányok életképekben játsszák el az „ezer éves nagy Magyarország” fontosabb történelmi fordulatait. Ahogy a történelmen a dicsőséges tettek mellett végigvonul az ármánykodás, a kicsinyes, önös csatározás, úgy ennek csírái akár egy tizenkét fős lányosztályban is fellelhetők. Csak „bele kell dobni egy követ a tóba” (ahogy az intézet igazgatónője fogalmaz), és máris tanulmányozhatók a felülről jövő hatalmi manipulációk, illetve az irányítók és elnyomottak között fennálló viszony. Elég versenyt hirdetni, miszerint a budapesti millenniumi ünnepségekre minden osztályból csak egy kiválasztott növendék mehet el, és az addig összetartó lánycsapat – melynek tagjai lázadó vezetőjük néhány szavára („Hát akkor rekviem egy galambért...”) tányérokat csapnak a földhöz – máris széthúz, sőt a lányok egymás ellen fordulnak. Ennek folyamata a gonosz kis apróságoktól (elzárják a vizet az elől, akit maguknál esélyesebbnek tartanak, vagy emberi koponyát dugnak az orra alá) a durvább verekedésig vezet, miközben a hatalom képviselője álszent és manipulatív bölcsességgel mindössze annyit mond: „Minden kiválasztás igazságtalan. Csecsemők halnak meg és aggastyánok maradnak életben.”

A film tragikus – és saját rendezője által egy interjúban (A hangváltás igénye és öröme. Filmkultúra. 1974/1.) túl érzelgősnek ítélt – befejezésével azonban túllép az egyszerű „a hatalom megtöri és manipulálja az alávetetteket” elven, és bonyolultabb képletet hoz létre. Az „aki szembeszegül a hatalommal, az elpusztul” alaplogikája helyett itt azt, aki szembeszegül vele a hatalom egy zseniális húzással megjutalmazza, lekenyerezi, magához láncolja, így az elnyomás elől valójában nincs menekvés, és a hősnek ezért kell elpusztulnia. Ahogy maga a lázadó, a manipulációt felismerő, majd az utazás jogát elnyerő Odor Emília fogalmaz, miután az igazgatónő arra céloz, hogy a lány esetleg Pesten marad az ünnepségek után is: „Én attól félek, hogy visszajövök.”
A parabola elvontságát, elemeltségét három fő absztrakciós eszköz teremti meg. Nevezetes helyszíne a filmnek a fürdő, amely éles ellentétben áll a többi színhely biedermeieres, hétköznapi pompájával. Az egyszerű, már-már elvont térben történik meg rituálészerűen Odor Emília betagozódása az egyenruhát viselő intézeti lányok közé, az egyformaságba, majd később az első valódi összetűzés az egymással szembeforduló társak között. A fürdővíz visszatartása a történelmi előadásban Mátyás királyt játszó lány elől (akinek így csípi a szemét a szappan) egyben büntetés is azért, amiért valamelyikük különbözni akart, kitűnni az egyformák közül, ilyenformán előnyöket kicsikarni magának az utazásért folyó harcban.

Az első fürdőjelenetet megelőzően halljuk először azokat a testetlen hangokat látható beszélők nélkül, amelyek a lányoktól származnak, de talán csak a fejükben szólnak. A titokzatos mondatok először még arra szólítanak fel, hogy fogadják el az újonnan közéjük érkezőt, azaz „szeressék Odor Emíliát!”, ám később egyre inkább az elkeseredett („Az okosak se mehetnek, a szépek se mehetnek, a csúnyák se mehetnek...”), majd egymás ellen fordított, manipulált alávetettek („Franciska túl jó kislány. Még az is lehet, hogy őt fogják kiválasztani.”) hangjává válnak.

A Szeressétek Odor Emíliát! legjellemzőbb eszköze mégis a felső gépállásból, szinte madártávlatból totálban mutatott kép. A legtöbb jelenetbe fölülről érkezünk – ez azt az érzetet kelti, mintha nagyító alatt vizsgálnánk a fent ismertetett mechanizmusokat, mintha csak mikroszkóp alatt mozgó hangyákat figyelnénk meg. Ezt a benyomást mélyíti el a lányok rendezett, egyszerre történő, megkoreografált mozgása is (ahogy a parkban séta vagy menetelés, vonulás közben látjuk őket). Az utolsó jelenetet – melyben a tragédia ellenére elutazó csoportot látjuk – szintén felülről követjük, ezúttal azonban távolodva. A film közben, vizsgálatunk során ugyan jóval közelebb kerültünk alanyainkhoz, de jobb lesz nekünk, ha inkább megtartjuk ezt a távolságot.
 
Szerző: Vajda Judit





Rendező Bereményi Géza
Szereplők Eszenyi Enikő (Marika, Monoriék lánya)
Papcsik András (Valkó Imike)
Tóth Barnabás (Imi Valkó)
Sőth Sándor
Andorai Péter (Berci)

nka emblema 2012