Pajer Róbert: És a nyolcadik napon
A legjobb szándékok
Több mint négy éve, 2005. márciusában mutatták be Szalay Kriszta színművét, az És a nyolcadik napont a budapesti Thália Stúdióban, Cserna Antal rendezésében. A darab egy Down-szindrómás fiát egyedül nevelő nő története, főszerepben a Down-kóros Kiss Botonddal. Az opus címe a down-os szülők körében ismert mondásra utal: Isten hat nap alatt teremtette a világot, a hetedik napon megpihent, a nyolcadik napon megalkotta a down-osokat, hogy szeretetet hozzon a Földre.
Kishírek a nagyvilágból
A magyar közszolgálati televízióval együttműködve készült el a mű tévéfilmes adaptációja, mellyel – a forgatókönyvet jegyző -- Szalay Kriszta színésznő célja, hogy az „minden iskola könyvtárában ott legyen, s osztályfőnöki óra témájává” váljon, valamint eljusson fesztiválokra, és külföldi csatornák is műsorukra tűzzék. Több médium közölte továbbá, hogy egyedülálló vállalkozásról van szó. A Művész moziban megrendezett, május 18-ai elővetítésre szóló meghívóból idézve: „Ilyen témájú film nem készült még a világon”, négy down-os gyerek játszik hivatásos aktorokkal.
Egyfelől: tartok tőle, a citált állítás nem teljességgel fedi a valót, másrészről művészi alkotások esetében különösen kockázatos unikális voltukat hangsúlyozni. Ráadásul, egy ilyen, bevallottan nevelő-oktató szándékú produktum miért is kívánná elnyerni – nemzetközi szpartakiádban - az Innovációs Film babérkoszorúját?
 |
| Inkább eklektikus, semmint izgalmas |
Lezser múltkutatásként: az 1996-os cannes-i filmes mustrán első alkalommal történt meg, hogy ketten osztoztak A legjobb színész-díján: az És a nyolcadik napon-ban (Le huitieme jour) szereplő Daniel Auteuil és a Down-kóros, belga Pascal Duquenne. Auteuil iránti, szilárd elfogultságom mellett állítható tehát: Jaco Van Dormael számtalan kitüntetéssel elismert – többek között Arany Pálmára, César-díjra, Golden Globe-ra nominált - munkájában „profi” színészek dolgoztak együtt egy Down-kóros embertársukkal. És, a sors furcsa fricskája, mindezt egy, a Szalay Kriszta (2004-es) írásával megegyező című produkcióban tették.
Középiskolás fokon
A tapasztalt televíziós filmdirektor, Pajer Róbert alkotása MAM (Szalay Kriszta) és fia, Titi (Tarkó Bence, G. Bíró Balázs, Kiss Botond) tizenkét évét követi nyomon; ahogyan egy egyéjszakás liezonból megfogant gyereket vállal egy harmincon túli, bajosan egzisztáló nő – a hozzá közel állókkal dacolva. MAM azért küzd, hogy elfogadtassa magát (!) és fiát a környezetével; így a saját anyjával (Martin Márta). Elsősorban ebben áll a valósághűségről tanúskodó színjáték drámaisága. Tekintettel a fordulatokban korántsem gazdag, „cselekménytelen” szüzsére, főképpen egy klausztrofobikus bezártságban élő anya és gyermeke mikrokozmoszának bemutatására lehetett volna törekedni, rendkívül koncentrált formában, „dogmás”, minimalista, finom lélektani eszközökkel. Ennek a sajátos, ingerszegény létnek az ábrázolását azonban – több okból – kudarcosnak tartom.
A több mint egyórás, kisköltségvetésű mű leginkább a megboldogult Családi kör hangvételével mutat szomorú rokonságot. Az utolsó epizódot követően kisvártatva föltűnhetne Ranschburg Jenő vagy Vekerdy Tamás fejtől derékig, hogy az események pszichológiai mögöttesén elmélkedjen, górcső alá véve a szereplők erkölcsi és jellemfejlődését. A fiaskó egyik oka a modoros színészi játék. Zavarba ejtő tapasztalás volt nézni G. Bíró Balázs (ötéves Titi) és a rutinos Kiss Botond (tizenkét esztendős Titi) természetes jelenlétét, míg több, nem éppen kameraérzékeny, hivatásos játszótársuk (így: a barátnő szerepében a harsány Orosz Helga, továbbá Szalay Kriszta) erőskezű színészvezetőért kiált. Általában véve: a deklarált szövegmondásra, mimikai túlzásokra hajlamos színészek a Titivel közös jelenetekben a legkevésbé mesterkéltek, „alakoskodóak”. A vizuális megjelenítés, látvány szempontjából az invenció, figyelmesség hiányáról árulkodik, hogy Szalay Kriszta MAMjáról több mint tíz évig nem mossák le a sminkjét: tartózkodjon bár a kórházi ágyon, otthonában, vegyesboltban, vagy a munkahelyén. Emellett: az egyébként kiváló fizikai kondícióban lévő színésznőt föltűnően előnytelenül fényképezték (operatőr: B. Marton Frigyes, Markert Károly), noha buliról bulira járó, harmincas szingliként – fotografálja bárki is -- hiteltelen.
„Megfinomítom halandó göröngyöd”
A több dokumentarista epizód (például: készségfejlesztő órák a down-os szülők jelenlétével) inkább eklektikussá, semmint izgalmassá teszi az egyre monotonabbá váló munkát, amely monotonság azonban nem megrázó erővel hat, hanem az avíttság, egyhelyben toporgás, a gondolat- és ihlethiány benyomását erősíti. A film fölütését és záró jelenetét egyaránt értetlenséggel fogadom: az újra várandós MAM interjút ad az M1 riporterének (az MTV szerkesztő-riporter-műsorvezetője, Pataki Katalin). Vajon milyen minőségben teszi ezt? Különösen, mivel a színdarabban egy diplomamunkát készítő ismerőse kérdéseire válaszol, amely eredendően más természetű szituáció.
 |
| Sajátos, ingerszegény lét |
Szalay Kriszta nemes ügyet szolgál. Ám a jellem- és tetterősségnek, a kiszolgáltatott embertársaink segítése, elfogad(tat)ása iránti mély elhivatottságnak ab ovo nem természetes velejárója, és nem is következménye a színvonalas művészi produktum. A fogyatékkal élőkkel készített színházi és filmes alkotások esetében különösen kényes, de sarkalatos kérdés: az alkotók karitatív tevékenységet folytatnak-e, művészetterápiáról van-e szó, vagy önmagában érvényes, magas nívójú produkciót hoznak létre. Utóbbi esetben (a teljesség igénye nélkül) hazánkban példaértékű Bozsik Yvette, és – a társulatával Franciaországban már jó néhány esztendővel ezelőtt táncterápiával foglalkozó, a süketnéma jelölőbeszédet életműve védjegyévé tevő – Frenák Pál oeuvre-je. Magyarországon elsőként dolgozta föl a Down-kór betegség- és kultúrtörténetét Trencsényi Katalin az 1980-ban Angliában megalakult, világhírű Kaleidoscope Theatre-ről szóló, 2001-ben publikált munkájában. A „Megfinomítom halandó göröngyöd” címével stílusosan a Szentivánéji álomra utal. A Carolyn és John Revell által életre hívott „downie” teátrum mintájára alakult meg Magyarországon a neves Baltazár Színház, 1998-ban.
Az És a nyolcadik napon, sajnálatos, leginkább a hazai általános és (komoly fenntartásaimmal) középiskolai oktatás keretei között serkenthet majd párbeszédre, remélhetőleg e színtereken eredménnyel töltve be küldetését.
És a nyolcadik napon -- m1 május 31. vasárnap 19.55
