portrék

Fény-képek és árny-képekSimót filmjeiben mindenekelőtt egyén és hatalom viszonya izgatja, az, hogy a történelem, a nagypolitika hogyan tör be a kisember világába, a társadalmi, gazdasági körülmények, s a lehetőségek hiánya milyen kompromisszumokra kényszerítik az egyént. Míg a Kádári-konszolidációban játszódó Simó-filmek hőseinek „csak” a büszkeségét, önbecsülését törik meg, a félmúltat idéző történeteinek főszereplőit a hatalom puszta fizikai létükben fenyegeti.

A Karosszék című filmben – Balogh Béla rendezte Bókay János regényéből, illetve forgatókönyvéből – van egy történeti érdekességű jelenet. Két fiatalember találkozik és fog kezet egymással a Munkácsy és a Délibáb utca sarkán. Statiszták, ismeretlenek, néhány esztendő múltán azonban már beírják nevüket a hazai kinematográfia lapjaira.

A játékos„Engem mindig jobban izgatott az emberi természetrajz, mint a dramaturgiai vagy az esztétikai elméletek…” „Makk Károlynak nincs életműve, ő mindig csak a soron következő filmjét csinálja.” - mondta róla nemrégiben Kende János operatőr egy szakmai beszélgetésen. „Makk oeuvre-je eltérített életmű, hiszen mindig más filmet csinált, mint amit igazából akart.” – mondja egy másik szakmabeli, utalva a rendező olyan különleges eredményekkel kecsegtető -- , de megvalósulatlan terveire, mint az Utas és holdvilág, a Babik, az Egy atléta halála, A látogató, a Cinkos vagy a Ramon Mercader második halála.

A bennszülött és a bumerángjaIn medias res – vágjunk mindjárt a dolgok közepébe. Herskó legvitatottabb filmjében, a Párbeszédben hallható néhány kulcsmondat. Egy füstös presszóban hangzik el, 1956-ban, már november 4-e után. Gábor Miklós mondja, aki nem utoljára játssza a rendező alakmását, hogy ő tulajdonképp szeret itt élni, mert amíg a proletár és a pántlikás-nemzeti hiúság egyensúlyban tartja magát, addig a magafajta européer nyugodtan dolgozhat köztük.

Száraz barokk, fekete blődli Hernádi Gyula jelentős szépírói munkásságot fejtett ki, mégis elsősorban filmíróként lett híres, mi több világhíres, Jancsó Miklós oldalán. Eredetileg orvosnak készült, leventeként a frontra vitték, és szovjet hadifogságba esett. Költőként kezdte irodalmi pályafutását. Fodor András írja le forrásértékű naplójának (Ezer este Fülep Lajossal) 1954-55-ös részében, hogyan fedezte föl az akkor harmincadik éve felé lépdelő, már nem éppen ifjú verselőt, aki a Duna-menti Timföldüzem tervosztály vezetőjeként dolgozott éppen. „Verseinek olyan erőteljes egyéni szemlélete van, képei olyan meghökkentők, amilyeneket csak Weöresnél találni.” A Csillag folyóirat mutatta be őt, több költeménye jelent meg ott, ám kötetének kiadását az akkor már véleményformáló hatalommal rendelkező Juhász Ferenc akadályozta meg.

Játékosok és zsetonokFábri Zoltán alakját ma a feledés homályából kell felidéznünk. A felejtés mélyén két ok is meghúzódik. Tudjuk jól, a filmművészet korszakhatárait új irányzatok és stílusok jelölik ki, és Fábri sohasem tartozott az újítók közé. A második indok is kézenfekvő, az 1952 és 1983 között szinte folyamatosan alkotó, több mint húsz játékfilmet jegyző rendező a korabeli fősodor kirakat figurája volt, akit napjainkban sokan -- elnagyoltan és igaztalanul -- a szocialista kultúrpolitika konstruktív partnereként láttatnak.

Bacsó Péter az egyik legidősebb, legtapasztaltabb, legszorgalmasabb és legsikeresebb filmes a régiek egyre fogyatkozó csapatából. Az 1945 utáni – most már több mint hat évtizednyi – korszak részese, tanúja és alakítója. Sokoldalúságának köszönheti, hogy szinte minden munkafolyamatba belekóstolt, ami a stúdiókban egyáltalán adódhatott.

Pelikán és IviczNagyon sok filmben játszott, de kevés jó szerepet kapott. Gyakran negyed-, és fél feladatok, alibi-szerepek jutottak neki rossz vagy érdektelen alkotásokban.  A rendezők általában nem gazdálkodtak jól a tehetségével. Nem ráírták a szerepet, nem benne, az egyéniségében gondolkodtak, éppen ellenkezőleg, emberi, művészi súlyával, hitelével próbálták ellensúlyozni, pótolni a szerep vázlatosságát. Az elmúlt bő fél évszázad alatt alakított arisztokratát és munkáskádert, hivatali hatalmasságot és művészt, kulákot és értelmiségit. Alkata, érzékenysége, megfigyelőképessége, átalakuló művészete mintha arra predesztinálta volna, hogy ne hősi alkatokat, vonzó férfiakat formáljon meg.

Az elsősorban a Sodrásban alkotójaként ismert Gaál István többször is kikelt az irodalmias filmkészítés ellen, és erre megvan minden alapja: művei a film nyelvén szólnak, képei, kompozíciói, képírói tehetsége segítségével teszi örök érvényűvé történeteit. Általában személyes élményekből táplálkozó munkái mindig túlmutatnak magukon, és valami egyetemeset fejeznek ki, az emlékezetes képek, hangok, motívumok pedig végigkísérik életművét az első etűdöktől kezdve a legújabb városfilmekig. Gaál nem nevezhető sokműves alkotónak (1963-as indulása óta nyolc nagyjátékfilmet rendezett), azonban – ahogy arról egy vele készült interjúban vall – ha nem is mindig csinálhatta azt, amit akart, de csak azt csinálta, amit akart (Pintér Judit: „Ember, ne gyűlöld a halált!” Metropolis. 2005/3.).

Hitchcock hagyományt teremtett abból, hogy minden filmjében megjelenjen néhány másodpercre. Bán Frigyes egy egész jelenetet ajándékozott önmagának. Igaz, csak egyetlen rendezésében tette ezt az engedményt. A Napfény a jégen jégrevüs bohóságában állt a felvevőgép mögül a felvevőgép elé, mint elegáns egyetemi tanár. Hatvanadik évében is jóvágású, figyelmes és lovagias férfit formáz, olyasvalakit, amilyen a magánéletben lehetett. Vérbeli, régivágású úr, akit mutogatni lehet 1961-ben – lám, ilyen alakok is járnak-kelnek a konszolidálódó szocializmus korában.