Anyám és más: Anya csak egy van

Kimondani is sok, 14 év telt el a Chico sikere óta, és még több a felejthetetlen Bolse Vita óta, de Fekete Ibolya maradt, aki volt: egyik legkarakteresebb filmrendezőnk. Összetéveszthetetlen stílusa, humora, most megint generációs kérdéseket feszeget, saját édesanyja történetéből kiindulva egy családról és a rövidnek mondott, de hosszúnak tűnő XX. századról mesél: a túlélésről, az élni akarásról, a szeretet természetéről. Két világháború, Trianon, az 50-es évek, és a Kádár-rendszer keservei tablószerű történelmi freskóban rajzolódnak ki, a vásznon mikró történeteket látunk, asszonyokat, anyákat, kislányokat egy nagy verandás ház előterében, a Margitszigeten, később Budapest ostroma alatt, vagy Tatabányán, de a háttérben szigorú, boldogtalan és varázslatos férfiak is feltűnnek. Itt van Irén, Margit és Rozál ’920-ban, vagy 1870-ben, megismerjük „a nagy gőgös családot”, fejünkben kissé összekeverednek generációk, korok és szereplők, de mindegy is. Anyák vannak és lányok.

Elsősorban Básti Juli, aki nagymamát és unokát is alakít, Danuta Szaflarska, a 101 éves lengyel filmlegenda, a kilencvennégy éves idős, memóriazavarokkal küzdő édesanya szerepében, és az ő fiatalkori énje, Ónodi Eszter, alias Gardó Berta. Mindhárom alakítás fergeteges, nagyszerű színészek, nagyszerű szerepekben, és talán nem véletlen az sem, hogy Greta Garbora asszociálunk ezeket az asszonyokat nézve. De itt van Lajos is, Dad, azaz Gáspár Tibor, a világ legszeretetre méltóbb férje, „egy tölgyfa”, ami „gyökeret eresztene”, ahogy mondja róla barátja, Laci, vagyis Cserna Antal. Erre persze semmi esélye sincs, hiszen egy „futóbolondba” szeret bele, Bertába, aki végigráncigálja férjét és lányát a fél országon, valahányszor veszélyt szimatol, már költözik is a család. „Lajos, én félek”- halljuk Bertát, és nem csodálkozunk, hiszen mindig van miért. Bármennyire is jó lenne kimaradni a „pilleszárnyakon” érkező történelemből, erre esélyük sincs, az egykori horthysta rádiós hadnagynak és a kalapos-kisasszonynak nem sok választása marad.

Fekete Ibolya humorérzéke ebben a filmjében is elragadó, kár, hogy nem engedi teljesen szabadjára. Szellemes, játékos, kicsit mindig groteszk nézőpontjából sokkal több is beleférne a történetbe. Ugyanakkor rengeteg archív filmbetétet látunk Budapest ostromáról, vagy ’56 budapesti utcáiról, az esetenként túlsúlyos felvételek néha megtörik a dramaturgiai ívet, kiesünk a „női szeszély” aktuális fordulataiból. Örömmel fedezzük fel az ismerős szituációkat, Bacsó Péter, Makk Károly, Szabó István világára asszociálhatunk a film utalás-rendszeréből, finom szimbólumhasználatából.

Egy jelenetben konkrétan Karády Katalin is megjelenik a nagy nőalakok között, vagy fordítva, a mi futóbolondjaink ülnek át Karády asztalához. Korábban egy bizonyos Irénről énekel Cseh Tamás, a háborús jeleneteknél irredenta katonadal is színesíti az összhatást, Novák János zeneszerző otthonos atmoszférát teremt. Gózon Francisco képei a boldog békeidők csipkés romanticizmusától a hetvenes évek szürke szocreáljáig vezetnek és tovább, az ezredvég kopott polgári miliőjéig.

Nem szégyen a futás, és hasznos - summázható a film tanulsága -, esetleg a jobb félni, mint megijedni örökbecsű igazsága sem áll távol a rendező mondanivalójától. Megtanultuk, hogy arcpempő és sütőpor nélkül nem vágunk bele semmiféle háborúba, sőt, sztrájkolni sem sztrájkolunk, „mert azt mi nem engedhetjük meg magunknak.” Mindannyiunk keser-édes családtörténete az Anyám és más futóbolondok a családból, történelmi lecke, nem csak fiúknak.

A film német- bolgár-magyar koprodukcióban, a Magyar Nemzeti Filmalap támogatásával készült, producere Garami Gábor, forgalmazója a Vertigo Média. November 5-től látható országszerte a mozikban.