Az, hogy a rendező mennyire érzékenyen nyúl hozzá választott témájához, már az Életek énekében is jól érzékelhető volt. Az önmagában is transzcendens tartalommal bíró, az ottani szereplőket összekötő népzenén túl az erdélyi havasokból szűrődő, nehezen megfogható, nehezen jellemezhető valami volt az, amely mintegy éteri burkot vont a filmben megjelenő karakterek köré. A környezetet azonban ki kellett választani, nem kevésbé a szereplőket – elsőként itt volt rögtön nagy szükség Bereczki érzékenységére. Az előző filmhez hasonlóan nagyformátumot igénylő, mozivásznat követelő Soul Exodusban is alapvető fontossággal bírt a minden ízükben megfelelő szereplők megtalálása – nélkülük is lehetett volna érdekes, lendületes a film, de az ő személyükből adódóan kapta meg azt a plusz spiritualitást, amely egy zenei alaptémájú, de annál jóval többről szóló, mélyen emberközpontú filmből nem hiányozhat.

Bereczki többre vállalkozott a klezmerzene különböző leágazásainak Amerikában tetten érhető bemutatásánál. A különbségek egyértelműen az adott zenészek eltérő kulturális háttereiből adódnak. Még egy pont, ami kellő alapot szolgáltathat egy érdekes, ismeretterjesztő jellegű dokumentumfilm hézagmentes összeállításához. Csakhogy az író-rendezőt már régen nem csak a zenei különbségek érdeklik, vagy azoknak a felcímkézése, úgymint: ő innen származik, ő onnan, ebből adódnak a zenéjükben tapasztalható eltérések. Függöny le. Bármennyire gyönyörűen összerakott zenei dokumentumfilmet készít, a kulcs már nem a zenész és a hangszer közötti kontaktus. Elengedhetetlen ugyan a vizsgálata, a film mégsem erre, hanem a zenésznek a világhoz, a négy klezmerzenész esetében pedig zsidóságukhoz, általában a zsidó sorshoz fűződő viszonyra hegyezi ki a hangsúlyt.

Bereczki a szereplők őseinek valószínűsíthető útvonalát megfordítva, Amerikából indul útra a négy zenésszel, szimbolikus pontokat érintve, mint Párizs vagy Berlin, vagy az adott zenész felmenőinek ismert élőhelye, így Magyarország vagy Románia egyes városai. A rendező kézen fogja ezt a négy, alapvetően egyébként igen határozottnak tűnő klezmeristát, és addig egyiküket sem ereszti, amíg a lehető legközelebb sikerül kerülni az egykori nagyszülők, vagy inkább dédszülők korábbi élettereihez.

Senki ne gondoljon sokkterápiára – a zenészek könnyen vagy nehezebben, de hagyják Bereczkinek, hogy a háttérből irányítsa őket, pontosabban fogalmazva: hogy egyengesse az útjukat. Persze, mind a négy utazó esetében elérkezik ez a pont, amikor eluralkodik rajta a félelem és a kétségbeesés – egyfelől vágynak rá, hogy megismerjék őseik földjét, a célegyenesbe fordulva mégis megremeg a lábuk – kell ez nekik? Ezeken a pontokon hárul Bereczkire talán a legnagyobb felelősség. Filmesként nyilvánvalóan azt szeretné, hogy az elképzelt forgatókönyv legalább nagyvonalakban teljesüljön. Mégis mit csinál? Elengedi a kezeket, semmi presszió, rájuk bízza.

Láss csodát! Kis idő elteltével, közös, klezmergőzös estéktől megbabonázva, mindenki beadja a derekát. Van, aki Romániába utazik, más Pestre. Kezdenek biztos alapokat kapni a korábban még kissé megremegett lábak. És itt, ezeken a pontokon érünk el oda, ahol a négy szereplő kénytelen-kelletlen elfogadja azt a valóban megrázó tényt, ami egyébként több zsidó generációra is érvényes, és a legjobban talán Villon híres soraival érzékeltethető: „befogad, és kitaszít a világ”. Ahhoz pedig, hogy ezt egy zsidó ember képes legyen úgy-ahogy feldolgozni, nincs más hátra, mint előre: játszani kell, amíg csak lehet, és gyönyörű klezmermuzsika kíséretében helyezni el egy ezüstszelencében a bolygó zsidó belenyugvásának gesztusát.