Leginkább az utóbbi terület, ahová ritkán merészkedik magyar produkció. (Hatvani Balázs 2013-as vidámparkos rémfilmje, az emlékezetesnek messze nem nevezhető Gingerclown óta nem is akadt más vállalkozó szellem.) Hitchcock Psycho-ja ide, Kubrick Ragyogása oda, a műfaj hazai stigmatizáltságát nem enyhíti, hogy a mozgókép külföldi nagyjainak életműveiben számos példát találunk minőségi borzongatásra. A piaci szempont sem mozgatja meg jobban a hazai rendezők fantáziáját, pedig a sikeres horrorfilmnek egyáltalán nem feltétele a nagy költségvetés. Hollywood a 70-es évek óta minden évtizedben újra felfedezi, hogy kis befektetés is nagy megtérülést hoz, ha az alkotó megtalálja a módját, hogy eredményesen borzolja a nézők idegeit. Lásd még: a Péntek 13. első részétől a Parajelenségek legújabb felvonásáig.
Ebben a közegben igyekszik megtörni a jeget Lichter Péter független produkcióban készült filmje: 1990-ben, az erdő sűrű közepén járunk, a civilizáció teljes összeomlását okozó, meg nem nevezett esemény után, ami feltehetőleg jócskán túlterjed a Szovjetunió felbomlásán. Verbális narráció helyett a film ötletes megoldásra támaszkodik: a korábbi eseményekről egy elhagyatott házban felejtett Commodore 64-es számítógép képernyőjére írt feljegyzésekből értesülünk. (A kultikus masina szerepeltetése nemcsak tökéletesen megfelel a korszaknak, hanem jellegzetesen hazai ízt kölcsönöz az ábrázolt világnak. A 80-as években a hazai programozók világszerte híresek voltak arról, hogy a gép hardwarének korlátai ellenére óriási technikai bravúrokat hajtottak végre játékaikkal. Akit bővebben érdekel a téma, annak a Vakondok c. dokumentumfilm-sorozat Végigjátszás című, online is megtekinthető részét ajánljuk.)
A szöveges visszaemlékezésből egy túlélő története bontakozik ki, aki a világvégét követően kisbabájával elmenekült a városból, egy elhagyatott házban töltött éjszaka során azonban a kicsinek nyoma veszett a rengetegben. A cselekmény javarészt kézikamerás felvételeken, a túlélő szemén keresztül bontakozik ki. A film hozzáköti a nézőt a főszereplő szemszögéhez, akit titokzatos gyerekek és gázmaszkos alakok kísértenek. De a feszültséget nem csak az a trükk adja, hogy a titokzatos idegeneket csak a szemük sarkából vagy a fatörzsek mögül felbukkanva látjuk meg – az igazi rémség itt maga az erdő, a civilizáció utáni világot jelképező, fagyba burkolt, ködös, rideg rengeteg. A nyári havazás az egyetlen szabad szemmel látható furcsaság, az viszont végig nyilvánvaló, hogy valami nagyon nincs rendben.(Hála részben a furcsa zörejhangoknak és a minimalista zenei aláfestésnek.) Mintha csak a Sztalker Zónájában járnánk, amit örökre megváltoztatott az ismeretlen eredetű katasztrófa.
A kézikamerás felvételek szerencsére nem azt jelentik, hogy found-footage horrorral van dolgunk, de a zseblámpával megvilágított éjszakai bolyongás, a Blair Witch Project óta kötelező horror-elem itt sem marad el. Az erdei barangolást flashback jelleggel egy családi nyaralás házi felvételei szakítják meg. Bármennyire is szándékos a kontraszt, ezek a színes, nyári képkockák sehogy sem akarnak besimulni az egyébként hideg, szürkés filmszövetbe. Bár atmoszféra teremtésben végig erős, a film a nézői türelmet nem teljesen jutalmazza: a sok sejtetés egy ponton kifejezetten frusztrálóvá vállik, több percen keresztül teljes sötétségben tartja a képet, miközben egy fontos esemény hang-effektusaival viszi tovább a történetet.
Helyenként nézőpróbáló jellege ellenére a Fagyott Május figyelemre méltó műfaji egyveleg, sajátosan kelet-európai vonásokkal. Jól alkalmazza a környezet nyújtotta lehetőségeket a feszültség építésre, az ijesztgetést pedig sohasem oldja meg azzal, hogy belemászik az arcunkba – sokkal inkább túlzottan is tartja a távolságot.
