Hatalmas talált sztori ez, amit még borzongatóbbá tesz, hogy igaz, és még nehezebbé, hogy feldolgozója a következő nemzedék tagjaként súlyosan és személyesen is érintett. Fogást találni a fikción épp ezért nehéz, a szerzői pozícióval kapcsolatos döntést hangsúlyosan és abszolút következetesen kell meghozni. Gárdos ennek megfelelően teszi le voksát és végig szigorúan kitart amellett, hogy a valóságot mítosszá transzformálja, érdes realizmus helyett hétköznapi mágiát vigyen a klasszikus vágású tündérmesébe. A II. világháborút követő, egyszerre traumatizált, egyszerre fellélegző kontinens rezdüléseit Seregi László operatőr fekete-fehér képei, a beékelt archív és archív hangulatú felvételek tapogatják, a mindent belengő glamúr azonban a vizualitást is elemeli. Bár a Hajnali láznak kétségtelenül vannak olyan bosszantó hibái, mint Schruff Milán olykor törött, olykor ép szemüvege, az esetlen utószinkron, a neurotikus szerepét neurotikusan túljátszó Petrik Andrea és a kissé tolakodó zenehasználat, ezekért az erős aurájú Piti Emőke játéka, a jól kijátszott intelligens humor és a megkapó kedvesség kárpótol.
A holokauszt túlélőinek rehabilitálására felállított svédországi táborok világa, tárgyai, lakói, az ott felmerülő kérdések és reflexek még ebben a stilizált megfogalmazásban is rendkívül erősen képviselik az európai dilemmákat és általában az európaiságot. A készítéshez kapcsolódó, már-már anekdotaszámba menő történetek közül való, hogy a nácikkal szimpatizáló svéd család és a hasonló nézeteket valló püspök említése kifejezetten a svéd koprodukciós partner kérésére került a forgatókönyvbe, így árnyalva a rehabilitációban mintaszerű szolidaritását bizonyító államról alkotott képet. Az európai íz olyan erős, hogy az Izraelbe helyezett kerettörténet a mégoly nagyformátumú színésznő, Gila Almagor közreműködése ellenére is kissé bumfordinak, feleslegesnek hat. Az izraeli-svéd-magyar koprodukció, amely egy nagyszerű szerelem ürügyén a holokauszt túlélőinek és az elszenvedett borzalmak következményei miatt később, csendben elpusztuló tömegeknek állít emléket, a történtekkel kapcsolatos kérdéseit szintén mesei szférákban, ismeretterjesztő tisztaságú párbeszédekbe oltva, a maguk egyszerű érvényességében teszi fel. Ki szenvedett többet? Elterelhetők-e a gondolatok? Túl vagyunk-e rajta egyáltalán?
A mitizálható családtörténetek nemcsak karácsony táján, de a múltfeldolgozás kollektív folyamatában is fontosak, hiszen az emberség sémáinak megtalálása és ábrázolása olyan természetes folyamat része, ami egy egész közösség szellemi és érzelmi fejlődése szempontjából mindenképp lényeges. Mert „kell egy vonalat húzni” – hangzik a markáns kulcsmondat, ami aztán különleges módon az elbeszélés idejétől távol, a jelenben képződik meg. Túl ugyanis minden csodán és szívmeleg bájon, itt és a hasonló, mostanában megjelenő filmekben éppen annak lehetünk tanúi, ahogy a múlt valósága a narráció terébe költözik, ahogy az átélt pillanatból történelem lesz.
A gyártás támogatói a Magyar Nemzeti Filmalap, az Európai Unió MEDIA programja, a Svéd Filmintézet, a Filmpool Nord, a Svéd Televízió, a Jeruzsálemi Filmalap, a Magnet Bank, a Magyar Nemzeti Vagyonügynökség, az MTVA és a Magyar Mozgókép Közalapítvány.
Forgalmazó: A Company Hungary
Bemutató: 2015. december 17.
