2015. 01. 22. Ruff Orsolya
Helyre, tétre, befutóra
Kritika a Parkolóról
Miklauzic Bence egy belvárosi foghíjtelek lepukkant parkolóját álmodta meg legújabb filmje helyszínéül – a banálisan hétköznapi városi térben Lengyel Ferenc és Szervét Tibor feszegetik egymás tűréshatárait, az egyre piszkosabb játszmából pedig egy idő után már nem csak ők, hanem a környezetükben élők sem tudnak kiszállni. Az alapötlet izgalmas, a műfaji kikacsintások szórakoztatóak, a vicces momentumok kellőképpen lazítanak, csak valahogy a két egymásnak feszülő főszereplő közötti szikrák nem pattognak igazán.
Van unalmasabb a parkolóőr életénél? Talán az éjjeliőré, de Légiósnak (Lengyel Ferenc), a parkoló urának pont ez kell: nappal az autókat navigálja az üresen álló helyekre, kávét főz a haveroknak és számolja az aprót, esténként pedig távoli tájak képeit vetíti a tűzfalra. Mert hogy itt is él, egy komfort nélküli lakókocsiban, és ez pont így jó neki. „Ez az én parkolóm” – jelenti ki, ha kérdezik. A tűzfalak ölelte poros oázisban ő diktálja a szabályokat, és komolyan hisz abban, hogy a kapunál meg lehet állítani a világot, annak minden zűrzavarával együtt.
Ebbe az idillbe rondít bele a nagyképű és leereszkedő üzletember, Imre (Szervét Tibor), aki 68-as Ford Mustangjával a palatetővel fedett helyre akar beállni. Légiós ezt nem engedi, magyarázattal azonban nem szolgál. Piszkos játszma veszi kezdetét kettejük között, a szemétkedések egyre durvulnak, az idegek játéka egyre feszültebb, és akár egy westernben, állva itt is csak egy maradhat.
A Légiós, a Figyelő és a Mustang
A Parkoló hemzseg a vadnyugati zsánerelemektől: a magányos hős minden eszközzel igyekszik megvédeni és fenntartani saját kis univerzuma belső rendjét, kész felvenni a harcot az idegen betolakodóval. Van benne bosszú, előkerülnek a fegyverek, sík vidékek helyett kopár falakat pásztáznak a távolba meredő tekintetek, és persze adottak a kőbe vésett szabályok, azok az alapelvek, melyeket egyik fél sem hajlandó megszegni. Ehhez a macsóvilághoz, az alapvetően Szervét Tibor és Lengyel Ferenc kettősére építő kamaradarabhoz nagyon jól igazodnak a képi megoldások, még akkor is, ha a közelik időnként a didaktikusság határát súrolják.
Pokorny Lia és Lengyel Ferenc
A történet egy adott pontján azután persze felbukkan a NŐ (Pokorny Lia), csupa nagybetűvel, igaz, jár hozzá egy komplett család, idegbeteg rendőr férjjel (Rajkai Zoltán) és cuki, elhanyagolt kisgyerekkel (Miklauzic Simon). Ők a szomszéd házban laknak, kilátással a parkolóra (ablakukon minden reggel megcsillan a nap fénye, aminek a történet szempontjából valamiért nagy jelentősége van), autójukra a Légiós vigyáz. Ők mindannyian belekeverednek a két férfi között egyre inkább elfajuló vetélkedésbe, amelyből nem maradhatnak ki a parkolóőr barátai sem, köztük a kávéfőző fütyülését morzézó és Izlandról álmodozó Somody Kálmán, vagy a szomszéd törökbüfében gályázó Horváth Kristóf sem.
Nézz bele a filmbe!
Az emberi kapcsolatok törékenységét és korrumpálhatóságát mutatja be a Parkoló, de a karaktereket árnyaló, a cselekedeteik, motivációik hátterét feltárni szándékozó történetszálak időről időre szükségtelenül megakasztják a filmet; ezek közé tartozik például a válófélben lévő feleség (Bartsch Kata) felbukkanása. A fő karakterek rajza pontos, az alakításuk hiteles és meggyőző: Lengyel Ferenc (aki egyébként részben a forgatókönyvet is jegyzi) remekül hozza az öntörvényű, privát démonaival viaskodó karaktert. Szervét Tibor blazírt részvétlensége, időnkénti unott közönye pedig egyértelműen a mindennapok – látszólag udvarias – pszichopatáinak félelmetes alakját idézi, kettejük között mégis ritkán érezhető az a feszültség, amely végeredményben az események egyértelmű katalizátora lenne.
Szervét Tibor munkában
A Parkoló tele van vicces és emlékezetes jelenettel, figyelemre méltó mellékszereplőkkel (Rába Roland ügyvédfigurája telitalálat), ahogy akadnak suta, félresikerült szövegek („napfény nélkül más íze van a kávénak”), és durván az arcunkba tolt szimbólumok is (ilyen a galamb, a fészek védelme). Kár ezekért a hibákért, hiszen az alapsztori újra azt igazolta, hogy az emberi egymásnak feszüléseknél tényleg nincs izgalmasabb.
