Keserű kávé

Hogy miként-miért telepedett le az izlandi Börkur Gunnarson Csehországban, magam nem tudom, de a cseh-izlandi koprodukcióban készült Keserű kávét látva gyanítom, jól érzi ott magát. Ígérhetem, nézőként sem fognak morcosan fészkelődni „kedves” első nagyjátékfilmjén – akik látták munkáját, tudják, a kétértelmű jelző nem ad okot túlzott aggodalomra.

Bizony nem elég keserű
Keserű kávé
A több szellemes epizódot fölvillantó, kelet-európai életérzéssel átitatott, a romantikus vígjáték műfajába tuszkolható alkotás két szerelmespár: a felettébb szórakoztató, horvát munkanélküli aktor, Tomislav, mediterrán természetű finn szerelme, Maya, a Sirály Nyináját próbáló Renáta és kezdő filmrendező barátja, David viharos kapcsolatának alakulását meséli el. Négyesfogatuk mellett halad, meggyőző epizódszereplőként David producer-barátja, Hanza, kinek a hátán fát lehet vágni; és a számomra legkitűnőbb jelenetet produkáló, Renátáért lobogó, bibliomán Láda.

Az izlandi direktor filmjének hősei érzelmi kitörésekben gazdag kirándulást tesznek Cesny Sternberkbe, majd visszatérve Prágába lesz, akinek döntő változás áll be személyes életében. A Keserű kávé egyetlen – de alapvető – problematikája az, hogy bizony nem elég keserű. Plasztikus-közérthető hasonlatot keresve: mintha Gunnarson kellemesnek ígérkező vízitúrára hívna minket; történik ugyan egy kis csetepaté, de közben jópofa vicceket hallgatunk, sőt, utastársainkkal is szívesen cserélnénk telefonszámot. Azonban – miután hazatértünk – már nem biztos, hogy fölhívjuk őket.

A rendező – érzésem szerint – ügyes barátait, jó cimboráit hívta el a kvázi-szereplőválogatásra is. Minden egyes színésze igen természetes, kevésbé játszanak, mint inkább jelen vannak; de ez a jelenlét tökéletes. Figyelemre méltó a vágó, Zdenek Marek igényes-okos produkciója.

Mindemellett: Gunnarson filmjéből biztosan megmarad az emlékezetemben két pompás epizód: az egyik az utóbbi évek legszebb, legeredetibb vetkőző jelenete, melyet ajánlok megtekintésre félszeg(nek tűnő), ám annál elszántabb irodalomrajongó férfiaknak, fiatalembereknek; korhatár nélkül. A másik egy örökérvényűnek tűnő tanulság: randevún, záróra idején, ne higgyünk a csaposnak!

Fehérítő, ammónia és feketekávé

Hogy az izlandi „telepes” műve kevesebb méltató szót kapott, mint amelyre megtekintése után gondoltam, egyfelől annak tudható be, hogy kevés dologgal kényeztetnek el minket e hazában, de pazar elsőfilmekkel biztosan. (Lásd: a Simó-osztály tagjai, kivált: Hajdu Szabolcs, Pálfi György, Török Ferenc.) Ezért visszafogottságomért részint a fölsoroltakat teszem felelőssé.
 
Ám a másik ok a jelenben található, és nem más, mint Mona J. Hoel norvég Dogma-remeklése. Mert hogy Hoel alkotása után átmeneti amnéziát diagnosztizáltam magamon, így törölte memóriám Gunnarson helyes filmjét.

Celluloiddal támadó amazon
Fehérítő, ammónia és feketekávé
A - meg nem nevezett - norvég kisvárosban kilenc, pillanatokon belül katasztrofális élethelyzetbe keveredő ember napjait követi nyomon a rendező, majd amikor már elviselhetetlen fájdalmat mér hőseire (sic!) megnyomja kézivezérlőjén a deus ex machina-gombot. (Láttunk már ilyet, idézzük föl az Olasz nyelv kezdőknek, vagy a Wilbur öngyilkos akar lenni című Dogmákat!) Az általam kifejezetten vallásos értelemben vett „isteni” közbeavatkozásnak azonban feltétele van: szerelemre kell érte gyulladni – vagy: eleve szerelmesnek kell lenni. (Többször is történik erre, vissza-visszatérő, utalás. Az elvált öccsével, Odd-dal, a rendőrrel élő Martin, és Jesus (!) a sok mindent áruló zöldségboltos is ugyanazt a bestsellert bújják a túlzottan szerető nőkről.)

A tébolyító humorérzékkel megáldott Hoel bámulatosan vakmerő filmcsináló (írhatnám: celluloiddal támadó amazon). Bizonyosra veszem, hogy - mint megannyi dogmás - zsigerileg vonzódik a melodráma műfajához, de kivételes érzéke van a drámaisághoz is. Ráadásul mintha passziója volna a giccshatár szélén egyensúlyozni. Főhősei egyenként, önmagukban is elegendőek volnának egy könnyes-kacagtató-megrázó műhöz, de Hoel nem szereti elaprózni a dolgokat, kapásból megír vagy’ hat melodráma-karaktert. Ilyen a gyönyörű Maria, a második gyermekét váró nő, a templomi kórus kiválósága, kit egyik napról a másikra hagy magára szeretőt tartó, csődbe ment tőzsdeügynök férje; ilyen a patologikus tisztaság- és rendmániától, továbbá kóros kimerültségtől szenvedő elvált szülésznő, Iris, aki három éve kukkolja távcsővel a trambulinozó Odd-ot; aztán ott van a lejárt határidejű gyógyszer-dealer, zugivó, kleptomániás nagymama, nem szólva Iris drog-függő kamaszlányáról.

És a férfiakról egy szó sem esett.

Mivel karakterszámaim javát megettem, lelkiismeret-furdalástól gyötörve csupán egy szót szánok a rendező színészeire: lélegzet-elállítóak.
 
Mona J. Hoel filmjét – melyet receptre írnék föl mélabú és szerelmi bánat kezelésére - nagy öröm volna az art-mozik műsorán tudni.

Schopenhauer azt vallotta, az ember egyetlen isteni tulajdonsága a humor. Mivel a humorérzéket tanítani-tanulni nem lehet, a szerelemhez pedig szerencse és/vagy isteni közbeavatkozás szükséges, javaslom, legalább tegyük meg nemzeti sportunkká a trambulinozást.