filmhu: Mennyiben befolyásolja a Filmjus tevékenységét a filmtörvény? Hogyan rendezi a törvény a filmjogokat?

Kabdebó György: Alapvetően a szerzői jogi törvény definiálja azokat a játékszabályokat, ami szerint a Filmjus működik. Közvetetten természetesen van közünk a filmtörvényhez, hiszen a Filmjus a filmszakma szerzői jogi szervezete. Hosszú éveken keresztül – a 90-es évek eleje óta – nagy vita volt arról, hogy az államosítás és a rendszerváltás között az állami pénzből gyártott filmeknek ki a tulajdonosa, milyen jogok hol vannak. A forgalmazói jogok kérdése a legizgalmasabb, mert annak, aki ezen a területen működik, a jog egyúttal bevételt is jelent.

Tenger sok önjelölt volt (nem csak játékfilmre kell gondolni, hanem dokumentum-, ismeretterjesztő, vagy akár reklámfilmekre is), akik ezekre a művekre, mint forgalmazó, vélt vagy valós indokok és tények alapján igényt tartottak. A piacon akkoriban a MOKÉP volt a legnagyobb forgalmazó. Ugyanakkor érdekes helyzet alakult ki, mert a filmeket pénzelő állam lett a tulajdonosa a filmeknek, a mai értelemben tehát ő a producer. A jogokat az állam egy szervezete, az ÁPV Rt. birtokolta de jure. Az ÁPV Rt. azonban nem foglalkozik és sosem foglalkozott filmforgalmazással. Az állam eltartott és pénzelt egy filmgyárat, valamint ettől különválasztva egy forgalmazót is. A szerves kapcsolat, melyben a filmgyártó a forgalmazóval pénzügyi alapon megállapodhatott volna, csak nagyon áttételesen és bonyolultan működött. Volt olyan időszak, amikor egy film néhány ezer vagy tízezer forintért adódott át papíron forgalmazásra. De ez az aktus is teljesen érdektelen volt.

A kapitalizmus jöttével ebből nagy probléma lett. A MOKÉP mondhatta és mondta is, hogy ő a tulajdonos – miközben nem ő adta a pénzt a filmre, habár jó néhány éven át olyan játékszabály volt érvényben, hogy ténylegesen a MOKÉP-en keresztül folyt át a pénz. A rendszerváltás után született egy szerződés a MOKÉP és az ÁPV Rt. között, mely szerint ideiglenesen a MOKÉP forgalmazza ezeket a filmeket, mert majd úgyis lesz filmtörvény, melyben ezt a kérdéskört tisztázni fogják. A szerződés - ha jól emlékezem, 98-99-ben lejárt, senki sem újította meg. Jogilag tehát nem volt szabályozva ez a viszony.

filmhu: Hogyan rendelkezik erről a mostani filmtörvény?

K.Gy.: A filmtörvény ebből a szempontból nagy előrelépés. Az állam ugyanis a maga által fenntartott Filmarchívumba telepíti ezeket a jogokat. A filmeket egyrészt fenn kell tartani: pénzbe kerül, hogy ne menjenek tönkre, alkalmanként a rossz kópiákat fel kell újítani. Mindez meglehetősen drága tevékenység. Logikus lenne, hogy abból a bevételből, ami ezeknek a filmeknek a forgalmazásából származik, egy rész erre költődjön. A Filmarchívumban lévő jogokkal ez a lehetőség megvalósult. Például a Filmarchívum - aki önmaga nem akar erre külön szervezetet létrehozni - megállapodik egy forgalmazóval, hogy mik a játékszabályok, vagyis hogy ki fizet kinek. Mindezt persze csak feltételesen mondom, hiszen még nem lehet tudni, mi lesz a filmtörvény végrehajtási utasításában.

Világos, hogy az ebből befolyó pénzből több dologra kell költeni. Fenntartani a kópiák állagát, fedezni a forgalmazás saját költségeit, és ki kell fizetni a jogdíjat. A szerzői jogi törvény kimondja ugyanis, hogy ha eladnak filmet, a producernek a bevétellel arányos módon juttatnia kell jogdíjat a szerzőknek, például a rendezőnek, a forgatókönyvírónak és az operatőrnek. Ha ezek után még marad pénz, azt vissza kellene forgatni a filmgyártásba, például a Mozgókép Közalapítványon keresztül. Mindez logikusnak tűnik, és valószínűleg ezt fogja tartalmazni a törvényhez kapcsolódó végrehajtási utasítás. Nem feltétlenül a MOKÉP-nek kell lennie ennek a forgalmazónak, de van benne logika, hogy adott esetben ő legyen.

filmhu:Mi a helyzet a ’90 után született filmekkel?

K.Gy.: A rendszerváltás környéki utolsó években önálló stúdióvállalatok voltak a MAFILM keretén belül, akik akkor már olyan szerződést is kötöttek a szerzőkkel, hogy ha ők adják el a filmet, akkor ők fizetik ki a szerzői jogdíjakat. Zavaros történet ez, mert akkor még nem volt új szerzői jogi törvény, és még mindig az állam volt a finanszírozó. Jogilag probléma, hogy azokban a kusza években az állam megengedte ezeknek a stúdióknak, hogy úgy viselkedjenek, mintha ők fektették volna bele a pénzüket a filmekbe. Papírokon aláírtak ilyen-olyan szerződéseket, amiből jelenleg nem lehet tudni, hogyan másznak majd ki.

Az MMA megalakulása óta az állam pályázati úton ad támogatást a filmeknek. Ez önmagában nem jelenti a jog megszerzését, vagyis nem az MMA a tulajdonosa a filmeknek. A ’90 után készült filmeknek szintén zavaros a tulajdonjoga. Az a gyártó, akinek volt elég esze, beleírta a szerződésbe, hogy a pályázati úton kapott pénz nem jelent tulajdonjogot is – ezt egyébként az MMA sem akarta. 

Tehát a rendszerváltás óta készült filmek tulajdonjoga szanaszét van. A stúdióvállalatoknál, a producereknél, stb. Nekünk az a dolgunk, hogy kibogarásszuk, hogy ki az, aki eladhat, és ki az, aki ténylegesen eladott filmet. Ha az alkotó úgy érzi, hogy őt nem fizették ki, akkor megkeresi a Filmjust, hogy adjon neki jogi támogatást ahhoz, hogy a jogdíját megkapja.

filmhu: Milyen jellemző jogi problémák adódnak ebből az időszakból?

K.Gy.: A rendszerváltás utáni kavarodásban a volt gyártásvezetők producerré változtak, és mivel természetesen személyes jó viszonyban voltak azzal a rendezővel, akivel együtt dolgoztak, szóban állapodtak meg, vagyis nem kötöttek szerződést. A honoráriumot néha mégsem fizette ki a producer – nem feltétlenül rossz szándékból, előfordulhatott, hogy a végén már annyira nem volt pénz a produkcióra, hogy nem volt miből fizetni. Ilyenkor felbukkannak nálunk a rendezők, hogy nincsenek kifizetve. De ha nincs róla papír, nem lehet mit csinálni. Állandóan azt mondogatom a rendezőknek és az operatőröknek, hogy gondolják végig, hogy milyen szerződést kötnek. A Filmjus honlapján erről találhatnak egy mintát is. Arról is kell rendelkezni, hogy mennyiért csinál meg valaki valamit, de arra is figyelni kell, hogy mi történik, ha eladják a terméket.

A produkcióért voltaképpen tehát többféle díjat kap a szerző. A munkadíj a tevékenységgel eltöltött időt fizeti meg, mint minden más területen. A másik rész viszont a hozzáadott szellemi érték ellenértéke, ami nem bér, hanem honorárium. A harmadik rész pedig, hogy a későbbi forgalmazásból mennyi jár az alkotónak.

Magyarországon a filmek általában nem hozzák vissza azt a pénzt, amit belefektettek. Az indiai, a japán, az orosz és az angolszász területen jó esély van erre, de már a franciáknál, az olaszoknál vagy a németeknél a művészi értéket hordozó filmek szintén nem tudják eltartani önmagukat. Az állam ilyenkor támogatja ezeket a produkciókat. De ez a támogatás vajon bevételnek számít-e, azután is kell-e a rendezőnek arányos részt fizetni? Itthon persze általában nincs meg a pénz az induláshoz, mert pályázati úton nem lehet a teljes összeget megszerezni egy filmre. A producer és a rendező értelmes módon megállapodhat egy szerződésben. Ha esetleg nagyon beütne a film, meg lehet állapodni arról is, hogy extra bevétel után extra százalékot kapjon az alkotó – mint ahogy Franciaországban ez így történik.

filmhu: A televízióban készült alkotásokra ugyanezek a feltételek érvényesek?

K.Gy.: Sajnos ezt a problémát a médiatörvény kezeli, amely politikai okokból kétharmados törvény lett, vagyis megváltoztatására ebben a politikai közegben nem sok esély van. A televíziós művekre tehát nem vonatkozik a filmtörvény.

Azok a filmek, amelyek a televízióban jelennek meg, már kazettára vagy DVD-re is írhatók. Ennek a jognak a megváltását jelenti a kisjog. A közös jogkezelést arra a problémára találták ki, ami a televízióból való házi rögzítés révén jogdíjveszteséget jelentene az alkotónak. Ez a Filmjus alaptevékenysége. Egész évben monitorozzuk az öt országos televíziót. Minden eladott üres kazetta árában van egy jogdíj-tartalom, ezt a kazetta-forgalmazóktól az év során az Artisjus begyűjti és utána a törvény szerint tételesen megállapítható, mennyi jogdíj jár az alkotóknak. A kezelési költség levonása után ezt az összeget átutalják hozzánk, mi pedig az előző év sugárzási adatai alapján névre szólóan kiszámítjuk a járandóságot. Az egyetlen szorzó itt a perc, a mű hossza – nem kívánjuk minőségileg vagy esztétikailag megítélni a műveket.

Ha a szerző megbíz bennünket, hogy kezeljük az összes egyéb szerzői jogait, akkor mi utánajárunk. Ilyen például az az eset, melyben a médiatörvény szerint a ’94 előtt készült filmeket a közszolgálati televíziók egymásnak ingyen bocsátják a rendelkezésére. Ekkor indult a Duna Televízió, amely így az MTV archívumához ingyen hozzáférhetett. De a szerzőnek ebben az esetben is ugyanúgy jár a jogdíj. Probléma akkor van, amikor a televízió másnak is odaadta az archívumát. Ezekben a szerződésekben elfelejtettek rendelkezni arról, hogy ki fizeti jogdíjat, vagy csak ködös utalások vannak benne. A Filmjus ilyenkor a szerzők megbízásából felszólítja a televíziókat, hogy fizetni kellene a jogdíjat. A tavaly módosított szerzői jogi törvény kimondja, hogy alapvetően az eladónak kell a jogdíjat fizetnie, de a felek megállapodhatnak egymás között máshogyan is.