A huszadik század történelmi eseményei számtalanszor szakítottak szét sorsokat és családokat a Mediterránomtól az Urálig, rákényszerítve az egyszerű polgárokat, hogy a rezsimeket kihasználva kiskapukon keresztül találják meg az utat szeretteikhez. A háború után kettéosztott Németország és az 1961-ben felhúzott berlini fal is ilyen volt; nem engedte a német-német határátlépést, viszont a legvidámabb barakk Balaton parti üdülői nyitva álltak a finoman ropogó márkák NSZK tulajdonosai és a testvéri szocialista ország, az NDK állampolgárai előtt. Így a német egység 25 évvel a valódi egyesítés előtt már lezajlott az Aranypart és Zamárdi között.
A Can Togay által vezetett berlini magyar intézmény a német egység 20. és a berlini fal felhúzásának 50. évfordulója alkalmából rendezte meg a balatoni németekről szóló kiállítását. Előbb 2010-ben Berlinben, utóbb vándorútra kelve Bécs és Cottbuson át, Balatonfüreden is a közönség elé került az összegyűjtött anyag. Togay 2008-ban kihirdetett felhívására 50 tanú jelentkezett, 15 órányi 8mm-es családi filmfelvétellel és tengernyi fotóval, amelyből aztán 33 életinterjú el is készült. A kiállításhoz végzett kutatás azonban nem állt meg itt, hanem a Belügyminisztérium és a STASI archívumába is belekukkantottak a kutatók. Tengernyi dosszié és a német titkosszolgálat külön a balatoni megfigyelésekre szakosodott csoportjának anyagai közül rengeteg érdekes épült bele a kiállításba, ráadásul egykori besúgókat is sikerült megszólaltatnia a kutatóknak.
A kiállítás vándorútja nemcsak rengeteg elismerő cikket kapott Németországban, hanem kötetbe is foglalták az anyagot. A rendezvény 2010 januárjában zárta be kapuit, de Forgács nem állt le, tovább gondolta a munkát, és eredeti kiállítási anyagokban szereplő interjúkat és filmfelvételeket újrahasznosítva, dokumentumfilm formába öntötte.
A Mézföld – Német egység a Balatonnál lírai, lassan kibomló emlékfilm, amely a meglelt szabadságról szól. Egyik alanya így is nyilatkozik: (…) amikor a politikai körülmények nem is mindig optimálisak, akkor is meg kell próbálni kihozni valamit a hétköznapokból. Forgácsot pont ezek a hétköznapok érdeklik. Az ide látogató németek a „lágyságot és nyitottságot” tapasztalják a Balaton partján, egy másfajta nyugati ablakot. A film nézője számára érdekes látni, hogy míg az itthoniak eltérően értelmezik a Kádárkor ezen szabadságát, addig a német turistáknak valós, édes mézföld volt a Balaton partja. Ezt a kettősséget is megmutatja Forgács, nem kell neki tipikus magyar sorsokat felfejteni ehhez, elég egy szerelmespár fojtogató sorságnak bemutatása, illetve a STASI ügynök vallomásai. A tóparti „nagy szabadság” mögött ugyanis mindkét karhatalom beépített emberre láthatatlanul kémlelt, aki gondosan szerkesztette össze jelentéseit a látottakról, sorsokat döntve el ezzel.
Forgács családi anzikszokkal kezdi filmjét: beszélő fejek, osztott képmezők, híradó és amatőr képek váltják egymást. A kémcsapat, a Balaton-brigád működését a Papp Gábor Zsigmond féle ügynökfilmekből ismert oktatórészletek illusztrálja a rendező. A ’68-as generáció baráti társaságai is itt tudnak fellélegezni és még a kissé poros Illés zenekar-féle beat-hangulatra is ráállnak. A hatvanas években Budapesten eljegyzést kötött pár a Kelet Párizsaként tekint a városra és még a rendszerváltásig is visszajártak gyermekeikkel. Forgács filmjének első felében a nyugati, német szemmel látott Magyarország nyújt érdekes pillanatokat. A néhol közhelyes mondatokban beszélő interjúalanyok akkor a legérdekesebbek, amikor a szokásos élménybeszámolójuk – lányok, szórakozás, családlátogatás - mellett olyan jelzőket használnak, mint a „magyarok romantikusan szomorúak”. A békebeli hangulatot a STASI nyomozóinak jelentései törik meg.
Forgács filmje első blikkre erőtlennek és a szokásos visszaemlékezős stílusgyakorlatnak tűnik a film első felében; a nagy szavak („itt nem voltak határok”), a magyar vendégszeretet „jellemzése” kissé elcsépelt „részei” a filmnek. Ráadásul az utóbbi években készült magyar dokumentum-ügynökfilmekhez (pl. Egy ügynök élete) képest sem tud formailag feszültséget teremteni, pedig a film legérdekesebb részei pont az ügynökéletet is bemutató második részében vannak. A STASI-ügynök anonim leírása, jellemzése is érdekes, de az ehhez a szervezethez rokoni kapcsolataival is kötődő szeretők történetének („mindenki, aki el akar bújni, a Balatonhoz jön”) menekülésénél van igazán elemében Forgács filmje. A titkos együttléteket beszélő fejek mutatják be, de a határátlépés feszültségét már egy tavon eltávolodó csónak lírai képébe foglalja a rendező. Az evangélikus közösség sorozatos látogatását bemutató „Misszió” című epizódon pedig a kulturális interakciókat vizsgálók vélhetően napokig el tudnának csemegézni.
Forgács filmje összességében véve a szabadság megleléséről szól. Alkotásának első fele lassú, hömpölygős, néhol talán nehézkes stílusban halad előre, ellentétben a doku második részével, ahol hullámzó sorsokat mutat be. Víg Mihály remek zenéje tökéletes aláfestése az archív anyagoknak. A Mézföld három évtizedének története édesbús modorú sorsfilm, amely talán nem Forgács legjobb alkotásai közé tartozik, de mindenképpen dokumentum egy olyan közösségről, amely a diktatúrában is megtalálta a szabadságot.
