Olivier Assayas: Erre a kérdésre kicsit nehéz válaszolnom, mert sok szempontból pontosan megfelel az én életemnek, mint ahogyan említette is: például az apámmal való kapcsolatom, azok a beszélgetések, amiket annak idején vele folytattam, de mégis csak filmről van szó, ami ugye fikció. Valójában egy keveréke a valóság alapján nagyon precízen megidézett pillanatoknak, elemeknek, amelyeket fikcióba ágyaztunk. Úgy gondolom, az önéletrajzi elemek a filmben inkább referenciapontok voltak, mivel újra kellett teremtenem egy világot, ami már elmúlt, és a lehető leghitelesebben akartam megalkotni. Amikor olyan szituációkat, momentumokat használtam a filmben, amelyeknek én is a részese voltam annak idején, így nagyon pontosan megmaradt az emlékezetemben, akkor legalább bizonyos lehettem benne, hogy hiteles az, amiről beszélek, és ez megerősíti a fikciós réteget. A célom ezzel a filmmel nem annyira az emlékeim előhívása vagy rögzítése volt, hanem a korszak bemutatása, az
akkor fiatal generáció megszemélyesítése. Ebben az értelemben a film egyszerre az egyik legszemélyesebb film, amit eddig csináltam, és az egyik legközösségibb is.
filmhu: A személyes momentumok nehezítették a filmkészítési folyamatot?
O. A.: Azt hiszem, az intimebb részletek voltak számomra a legkönnyebbek, mert érzéseket, kapcsolatokat kellett ábrázolnom. A nehezebbek inkább a tömegjelenetek voltak, ahol sok statiszta is közreműködött, hiszen eleve nem egyszerű újra megteremteni egy letűnt korszakot, amit tovább nehezít, ha sok statiszta, kosztüm van benne, mert annál nagyobb a rizikó, a hibalehetőség. Ha valami nem odaillő dolog kerül bele, ha nem tűnik hitelesnek, az az egész logikáját meg tudja bontani. Sokkal jobban oda kellett figyelnem minden apró részletre, mint korábban, jobban be kellett vonódnom a díszletesek, kellékesek munkájába, már csak azért is, mert a stábból nagyon kevesen ismerték testközelből az 1970-es éveket. Valójában én voltam a viszonyítási pont, nekem kellett döntenem ezekben a részletekben is. Amikor írtam a könyvet, azt gondoltam, csinálok egy kisléptékű filmet, csak tinédzserekkel, nagyon egyszerű lesz, aztán a forgatás alatt rádöbbentem, hogy sokkal komplexebb és kihívásokkal telibb, mint amit valaha gondoltam.
filmhu: Az szembetűnő is, hogy a díszlet mennyire aprólékosan kidolgozott, a tömegjelenetek milyen pontosan koreografáltak, ezzel is növelve a hitelesség érzetét. Mi volt a helyzet a diáklázadásokkal, azokban is részt vett abban az időben?
O. A.: Azon a bizonyos demonstráción nem voltam ott, ami látható a filmben, de sok hasonlón részt vettem akkoriban. Hogy minél hűbb képet adhassunk, sok emberrel beszéltünk, akik ott voltak, akár lázadókként, akár rendőrökként, és megpróbáltuk a lehető legtöbbet beépíteni abból, amikre emlékeztek. Én egyébként nagyon féltem a demonstrációk alatt, és így utólag az elmondások alapján azt gondolom, minden okom megvolt rá, mert nagyon erőszakosak voltak mindkét oldalról.
filmhu: A filmben ábrázolt fiatal szereplők nem nagyon ébresztenek szimpátiát, viszonylag távol maradnak a nézőtől. Az érzelmek nem igazán jelennek meg a dialógusokban, mivel azok nem túl személyesek, inkább az ideológiákról, eszmékről folyik a szó, illetve a jövőbeli lépésekről. Tudatos döntés volt, hogy érzelmileg távol tartja őket a nézőktől?
O. A.: Azt hiszem, valami olyat akartam újrateremteni, ami speciálisan arra a korra volt jellemző. Nagyon keveset foglalkoztak akkor az érzelmek verbális kifejezésével, a politika volt fontos. Ez a generáció a politika megszállottja volt, és mindent, ami személyes vagy intim, kispolgárinak, megvetendőnek tartott. Sokkal puritánabbak voltak a baloldali fiatalok, mint amire emlékezni szoktunk. Mi az ellenkultúra szemszögéből nézünk vissza a korszakra, ahol már nagyban zajlik a szexuális forradalom, de az csak egy apró részlet volt. Alapvetően kevés interakció volt a lányok és a fiúk között, és amikor mégis történt valami, azt nem foglalták szavakba. A szentimentális diskurzus egyáltalán nem volt divat. Ez persze nem
jelenti azt, hogy nem lettek szerelmesek vagy nem törődtek egymás érzelmeivel, csak nem töltöttek el időt azzal, hogy beszéljenek róla vagy elemezzék a kapcsolataikat. Azt a hetvenes évekbeli fiatalságot akartam megmutatni – amely persze még ma is létezik bizonyos értelemben –, amely idealista volt, nagy eszméket követett, és arra törekedett, hogy értelmet találjon a világban. Bizonyos értelemben egy anti-tinifilmet akartam csinálni, egy filmet tinédzserekről, akik nagy eszméket vallottak magukénak, akik igazán komolyak voltak. Abban az életkorban amúgy is mindent komolyabban veszünk, mint később.
filmhu: Hogyan választotta ki a központi szereplőket és hogyan tudott dolgozni velük?
O. A.: Megpróbáltam a lehető legkisebb nyomás alá helyezni őket, nem akartam nagyon ragaszkodni semmihez. Nem vezettem például a főszereplőt, Gilles-t játszó Clement Metayert, nem magyaráztam neki sokat, nem akartam, hogy azt érezze, neki kell elvinnie a hátán a filmet. Mindent igyekeztem megkönnyíteni a szereplőknek, mert azt akartam, hogy spontának legyenek. Az jobban foglalkoztatott, hogy megkreáljam a hátteret, a légkört, és aztán hagytam őket benne természetesen játszani. Azt gondolom, sokat megértettek abból, amiről a film szólt. Egyébként a Christine-t játszó Lola Créton volt az egyetlen közülük, akinek volt már színészi tapasztalata, például a barátnőm, Mia Hansen-Love filmjében, a
Viszlát, szerelemben is szerepelt, és nagyon tetszett a játéka.
filmhu: A filmben a főhősök, túljutva a lázadás évein, légüres térbe kerülnek, miközben elveszítik egymást és keresik önmagukat. Van ebben valami az elmúlt fiatalság utáni szomorúságból is?
O. A.: Az életben van egy olyan pillanat, amikor minden a generációd közös értékeiről szól, amikor fontos része vagy annak a generációnak, igazodsz a kortársak értékeihez, és azt hiszem, akkor válsz önmagaddá, amikor ebből kitörsz, és elszakadsz a közösségtől. A saját utadat kell megtalálnod azáltal, hogy kitalálod a saját értékeidet, a saját reményeidet, amiket már nem tudsz megosztani. Ez egyszerre szomorú is meg nem is, a vége valaminek, de valami más kezdődik, amiről az életed szólni fog, és ez felemelő is egyben, egyszerre melankolikus és gyönyörű. De nem érzek nosztalgiát a fiatalság iránt, a tinédzserkor tele van frusztrációval és bizonytalansággal. Amikor az ember felnő, fókuszáltabb lesz, és nagyobb megelégedést találhat az életében.
filmhu: Miért pont most készítette el ezt a filmet? Van benne összegző gesztus is? Az 1986-os első filmjéhez, a Zűrzavarhoz is visszakanyarodik annyiban, hogy ott is egy fiatal baráti társaság felbomlását követhetjük végig.
O. A.: Igen, valami olyannal akartam előrukkolni, aminek köze van a korai filmjeim energiáihoz, most már egy ideje az úgymond felnőtt élet témáit dolgoztam fel, és akartam valami olyat, ami újra összekapcsol a fiatalság energiájával, ezt időről időre meg kell tenni. Nemrég forgattam le a Carlost, ami egy nagyszabású film volt a világpolitikáról, és ezután valami intimebbet, kisebbet, személyesebbet szerettem volna.
filmhu: Hogy látja, ma a fiatalok helyzete könnyebb vagy nehezebb, mint akkoriban volt?
O. A.: Azért nehéz válaszolni, mert annyira megváltozott minden. Azt gondolom, nagyon nehéz volt akkoriban, mert ugye a fiatalság eleve a zavarodottság korszaka, de a hetvenes években az egész világban zűrzavar uralkodott. Semmi nem volt, amire támaszkodni lehetett volna, nem voltak szilárd értékek, amelyek mentén magunkat strukturálni lehetett volna, újra fel kellett találni mindent. Ez nehéz volt, ugyanakkor roppant ösztönző, formáló és kihívásokkal teli. A hetvenes években nem hittek a materiális értékekben, csak az eszmékben – ma ennek abszolút az ellenkezője igaz. És ma minden ott van készen, fel lehet építeni a karriert, lehet tanulni, családot alapítani stb. Ami egyébként jó dolog, csak amíg a hetvenes évek arról szóltak, hogy mindent megkérdőjeleztünk, ma mindent elfogadunk, pedig nem biztos, hogy így kellene tennünk. A felszínen könnyebbnek tűnik ma, de a mélyben valami nagyon hiányzik. Azt hiszem, minden életkornak megvan a maga értékmegfogalmazó feladata, hogy ne csak azt fogadjuk el, amit a társadalom elénk rak, legalább kérdőjelezzük meg.
filmhu: Mennyire játszanak szerepet az életében magyar gyökerei?
O. A.: Nagyon keveset tudok Magyarországról, mivel csak egy letűnt korról vannak képzeteim az édesanyám elmondása alapján, aki még a születésem előtt Franciaországba emigrált. De ez a Magyarország az édesanyámé volt, aki itt élte a fiatal éveit egy másik érában, és lehet, hogy a valóságban úgy soha nem is létezett, amilyennek én megalkottam magamban. Olyan, mint egy elveszett világ, mint egy tündérmese, ami része az agyamban élő képeknek, a fantáziámnak.
filmhu: Min dolgozik most?
O. A.: Nyáron forgatok egy új filmet, amit Juliette Binoche-nak írtam, rá fog épülni a cselekmény. Svájcban és Németországban fogjuk felvenni, és angol nyelvű lesz. Nem a politikáról fog szólni, és nem is a fiatalokról.
