Tanulmány a kallódó fiatalok eseménytelen hétköznapjairól
Manuel Nieto: Zas La Perrera (Dog Pound)
A fesztivál február 6-án vasárnap George Clooney Good Night and Good Luck című filmjével zárult, amellyel Clooney immár második alkalommal bizonyítja, hogy több ő, mint álomgyári hősszerelmes. A fekete-fehér film erős kontrasztjai és az állandóan gomolygó cigarettafüst, no és archív felvételek segítenek az ötvenes évek hiteles felidézésében. A kommunista boszorkányüldözéséről elhíresült McCarthy szenátor és a tévés újságíró Edward S. Murrow nyilvános vitájának a története a mai kornak is tanulságos lehet, mivel a hatalomról és az újságírói felelősségről szól. Az újságíróknak a felelőssége ugyanis, hogy a demokrácia jegyében megkérdőjelezzen bizonyos döntéseket „mert a történelem már sokszor bebizonyította, hogyha az ellenőrzés és az egyensúly felborul, az soha nem vezet jóhoz” – nyilatkozta filmjével kapcsolatban Clooney.

Szintén fekete-fehér alkotás Gela Babluani 13 (Tzameti) című filmje, ahol a színválasztás inkább az alacsony költségvetésnek köszönhető, de egyben a nyomasztó légkör megteremtésének is kiváló eszköze. A történet egy fiatal fiúról szól, aki annak a reményében, hogy megütheti a főnyereményt, másnak adja ki magát, mint aki valójában, és elindul a bizonytalanba vakon követve a véletlenül elkapott utasításokat. Az álom azonban hamar rémálommá változik, amikor egy különös szerencsejáték játékosaként találja magát, akinek túlélésére vagyonokat tesznek. Bár a játékból nyertesen kerül ki, a 13-as szám baljós volta más végzetet jósol a fiúnak.

Úgy látszik nem csak a 13 (Tzameti) hőse az egyetlen fiatal, aki érzi jól magát a saját bőrében, és nem igen tud mit kezdeni magával. Manuel Nieto Zas La Perrera (Dog Pound) című filmje, amelynek elkészülését a Hubert Bals Fund támogatta, volt az idei Tiger Awards egyik nyertese. Hőse a 25 éves David, füvezéssel és apja sürgetésére házépítéssel próbálja elviselhetővé tenni az unalmas hétköznapokat. Barátnője a városban tanul és a haverok sem nyújtanak túl sok mulatságot számára. A film alapos tanulmánya a kallódó fiatalok eseménytelen hétköznapjainak, megörökítve annak legapróbb és gyakran kínos részleteit is.

Manapság egyáltalán nem számít meglepetésnek, hogy a legjobb filmek az ázsiai filmipar terméséből kerülnek ki. A rotterdami kínálatban is a távol-keletről érkezett filmek okozták a legkellemesebb meglepetéseket. Ezek közül is kiemelkedik a tajvani nagymester Hou Hsiao-hsien Zui hao de shi guang (Three Times) című alkotása. A filmet eredetileg trilógiának szánták, amelyet három rendező rendezett volna, de miután ez meghiúsult Hou Hsiao-hsien úgy döntött egymaga készít három rövidfilmet, három különböző történetet, különböző korban és stílusban, ami pedig összefogja őket az a szerelem, a vágyakozás, a remény és a fájdalom. Első része, A szerelem ideje a rendező fiatalkorában, a 60-as években játszódik a kor fülbemászó slágereinek aláfestésével. A második történet, A szabadság ideje az 1910-es évek Kínájába viszi vissza a nézőt stílszerűen némafilmes formában, feliratok és teátrális gesztusok segítségével mesélve el egy visszafojtott és reménytelen szerelem történetét. Az utolsó rész, Az ifjúság ideje pedig egy napjainkban játszódó ízig-vérig modern szerelmi történet fiatalos lendülettel és erotikával.

Keserű  felnőtté válás
Li Yu: Hong Yan (Dam Street)
A fesztivál egyik kellemes meglepetése Li Yu megható története a Hong Yan (Dam Street) volt, amely egy megesett diáklány története. A cselekményt felölelő tíz esztendő során tanúi lehetünk annak mennyi változáson megy keresztül a társadalom és miként veszi át egyre inkább a popkultúra a klasszikus kínai opera helyét, ennek ellenére azonban az emberek mentalitása nem sokat változik. Előítéletük a megesett lányokkal és a házasságtöréssel kapcsolatban szinte megrendíthetetlen, és akit egyszer a közösség kitaszít magából annak semmi esélye az újra beilleszkedésre. A film a lány keserű és korai felnőtté válását meséli el, amint próbál megbékélni a sorsával és beilleszkedni a környezetébe, amely során egy kisfiú csatlakozik hozzá, aki a kamaszkor felé tett első lépéseinek jeleként őszinte csodálattal és rajongással szegődik a lány mellé bámulattal. Kettejük sorsa ezután különös és tragikus módon fonódik egybe.

A Bridget Jones naplója óta tudjuk, hogy bizony nem könnyű az egyedülálló harmincas nők élete és ami kívülről oly sokszor mulatságosnak tűnik, az valójában inkább kétségbeejtő és gyakran kilátástalan. Yawarakai seikatsu (It’s Only Talk) a címe Hiroki Ryuichi rendezésének, amelynek hősnője nemcsak betöltötte már a nők által annyira rettegett 35 éves kort, de ráadásul bipoláris depresszióban szenved, amelyet elég megnehezíti a párválasztás egyébként sem könnyű dolgát. A komor témája ellenére sok humoros percet tartogató film nem csak a kétségbeesett párkeresésről szól, de hű képet fest a betegség különböző fázisairól a felhangoltságtól a teljes apátiáig. Azt is megmutatja, hogy mindig van remény, és bár a betegség még a gyógyszerek segítségével sem küzdhető le teljesen, azért mindenkinek tartogat a sors meglepetéseket és mindenkinek az életében akad valaki, aki megérti és megpróbálja átsegíteni a nehézségeken.

Bár a fesztiválok kínálata legtöbbször igazi zsákbamacska, amivel vagy nagyon melléfog az ember, vagy nagyon beletalál, az idén Rotterdamban nem volt hiány a telitalálatokban és elmondható, hogy legyen bármilyen érdeklődésű vagy beállítottságú az ember itt mindenki talál magának kedvére valót és a legnagyobb problémát csak az okozhatja, hogy könnyű elveszni a bőséges programkínálat rengetegében.