Pedig szűk két órát eltölteni az auschwitzi tábor legmélyebb bugyraiban távolról sem könnyű menet. A történet főhőse, Saul Ausländer (Röhrig Géza) pontosan ennek a földi pokolnak a közepén, a Sonderkommando egyik befogott tagjaként próbálja meg túlélni 1944-et. A gázkamrák "kitisztítása" közben napi szinten találkozik az emberi szenvedés, megalázás és kegyetlenség minden létező formájával. Az egyik elgázosítás alkalmával azonban saját, rég nem látott fiát véli felfedezni a feltornyosult holttestek között, amely a hallgatag és visszahúzódó Sault lázadó cselekvésre készteti – a hagyományos zsidó temetési szertartásnak megfelelően akarja eltemetni elhunyt gyermekét. Miközben minden maradék erejét arra áldozza fel, hogy egy rabbit találjon a tábor lakói között, a kommandó néhány tagjával összefogva megkezdi a tábor elnyomó vezetői ellen való harcot, ám míg másokat a személyes szabadság vágya hajtja előre, Saul gondolatai és cselekedetei kizárólag a fiú körül forognak.
Nemes Jeles pedig kizárólag Saulra koncentrál, és az intenzív szubjektivitásnak olyan határait súrolja a film, amilyenre még nemigen láttunk példát ezelőtt. Főhősét az első pillanattól kezdve magához ragadja, és többé nem ereszti el – már-már olyan szinten ragaszkodik hozzá, ahogy Saul kötődik meglelt fiához. A szuggesztíven hosszúra kitartott képek kiméletlenül rántanak a borzalmak legmélyére, és a főhős válla, vagy a félelmetes piros kereszttel megjelölt háta mögött lépésről lépésre vezetnek végig a Sonderkommando feladatainak és a férfi lelki tusájának minden állomásán. Erdély Mátyás operatőr képeivel egy pillanatra sem lépünk ki Saul árnyékából, együtt sodródunk vele a tömegben, és veszünk el az eltüzelt holttestek gomolygó füstjében. Az intenzív közelséget, a szokatlanul nagy mélységélességben felvett jelenetek fokozzák, amelyek még inkább kiemelik Sault a tömegből (nevének szószerinti fordítása is ’külföldi’) és rajta keresztül mutatják be a kegyetlen pusztítást. Hasonlóan hipnotikus hatást érnek el a folyamatosan háttérben zakatoló és idegőrlő hangok - Zányi Tamás kimagasló hangmérnöki munkája -, amik színtisztán mechanikus gépezetté változtatják a táborban lezajló öldöklést – a folyamatos morajlás talán csak a fel-feltörő magyar szöveg megértését teszik kicsit nehezebbé (a filmben a magyarral együtt négy nyelven beszélnek).
Röhrig Géza látszólag szenvtelen játéka is érzékletes lenyomatát adja a kényszerből cinkossá vált csoportnak, akik félelmetesen monoton rutinnal fordítják a maradék energiájukat arra, hogy embertársaik „darabjait” feltakarítsák. Saul múltját egy-egy elejtett mondatból és pár szótlan pillantásból próbáljuk kikövetkeztetni, mindenki más azonban gyökértelen marad – az emléktelen némaság a tábor előtti élet teljes megsemmisülését sugallja, amely minden modorosságtól és öncélú formalizmustól mentes.
A totális kilátástalanságból a rabbi megtalálása, elcsent aranyak, egy marék puskapor és egy gondosan elrejtett fényképezőgép jelenthetné a kiutat és valami halvány reménysugárt, amely motívumok a végletekig fokozzák a film feszült atmoszféráját.
Május 9-én volt a második világháború végének 70. évfordulója - Nemes Jeles László filmje ismét azt bizonyítja, hogy a modern kori ember mitológiájának ez a botrányos fejezete is újramesélhető, mesélendő: egy nagy magyar film premierjét tartották tegnap Cannes-ban.
