Az életet nem azért kell vagy lehet szeretni, mert szép vagy jó, mert könnyű, vagy nehéz, igazságos vagy igazságtalan, hanem hogy VAN. Mert, hogy lehetőség. Lehetőség arra, hogy olyanná váljunk, amilyenné akarunk. Széppé, jóvá, igazságossá, de akár gonosszá is. És ez a mi, illetve a te, illetve az önök döntése. Mint ahogy az is, hogy legalább a közvetlen környezetünkben milyenné tesszük az életet. Ha néha széppé nem is, de legalább elviselhetővé próbáljuk tenni azt.
A Ciambra
Engem ma már elsősorban az érdekel, hogy egy alkotás - legyen az irodalom, zene, festészet, színház vagy film - falakat épít-e vagy falakat rombol. Megszólít-e hogy tiszteljem, szeressem a másikat, a másságot, az önazonosságot, súlyt és értelmet adva annak a Gabriel Marceli gondolatnak, hogy szeretni annyi, mint azt mondani, hogy „Te vagy”, azaz, hogy a „másik” létezik. Felszólít-e, hogy kapcsolatot létesítsek vele, vagy épp az ellenkezőjét teszi, egyáltalán felszólít-e valamifajta kommunikációra.
A bosszú angyala
Alapvetően toleráns embernek tartom magam, aki szenvedélyesen az, és így képviseli azt, amit érez vagy gondol. De kétféle dolgot nehezen viselek el a művészetben: a propagandát és a blaszfémiát, legyen az nyílt vagy rejtett, közvetett vagy közvetlen és szinte mindegy is, hogy mire irányul, vagy, hogy mi a célja, nemes-e vagy nemtelen. Ellenben a provokációt, legyen az szakmai, esztétikai vagy etikai, ha az felkavaró, önmagam legbennsőjével szembesítésre késztető, kifejezetten szeretem, sőt, magam is követek el ilyeneket néha.
Purgatórium
Egy műalkotás számomra akkor jó, ha saját belső törvényeit követi, mert minden igazán jó mű törvényt szeg!, és egyedi, semmivel nem összetéveszthető, új törvényt épít, vagy legalábbis törekszik rá. És ha ezt a küzdelmet sikerül esztétikai minőségben felmutatnia, vagy vászonra tennie, az egy különös csoda, mind a közönség, mind az alkotó számára.
A fesztivál semmilyen elvárással vagy kéréssel nem fordult hozzánk, ami a zsűrizés mikéntjét vagy a díjazás szempontjait illeti, és semmilyen manipulációnak nem tettek ki minket, mint ahogy a különböző zsűrik sem próbálták egymást befolyásolni. Ez nem is sikerülhetett volna a szuverén személyiségekből álló csapatoknál. Egyszerűen csak bíztak a szakmai hozzáértésünkben, tisztességünkben. És jól tették. Azt gondolom, hogy ezt a ki nem mondott bizalmat megszolgáltuk. Jó döntéseket hoztunk, komoly, néha késhegyig menő esztétikai, etikai viták után. Én nem élnék azzal a szokványos fordulattal, hogy a zsűri nagyon nehéz helyzetben volt, és a többi és a többi… A végére a minden filmet követő, néha éles viták után elég sima, szinte egyhangú döntések születtek a mi esetünkben biztos, de ezt hallottam a többiektől is.
A preparátor
És most térjünk át a konkrét művekre! Annak ellenére, hogy mesterművet nem találtunk, azt nyugodt lélekkel kijelenthetem, hogy a filmek többségének szakmai színvonala igen magas volt, magasabb az általam az elmúlt egy-két évben látottaknál, pedig túl vagyok legalább 18 nemzetközi filmfesztiválon. A válogatást alapvetően a sokszínűség - a valós és olykor égető emberi és társadalmi problémákra való nyitottság - a különböző filmtípusok, műfajok bátor egymás mellé rendelése jellemezte, és olykor nem ijedt meg a szándékos provokációtól sem. Bár az nem esett jól a zsűrinek, hogy kétszer is rögtön ebéd után egy-egy kibelezős, illetve hullagyalázós filmet kellett megtekintenünk. De c’est la vie!
A hetedik alabárdos
Az értékelésnél a zsűrinek és személyesen magamnak is következők voltak a ki nem mondott szempontjaink: miről és mit állít vagy kérdez egy film, és azt mi módon, milyen esztétikai, szakmai minőségben teszi? Megpróbál-e újfajta megközelítésekkel operálni, vagy eszközrendszerében, struktúrájában inkább hagyományos?
Arrhythmia
Szívből örülök a többi zsűri döntésének, mert nagyon fájt a szívem, hogy például az orosz filmnek, az Arrythmiának (Szívritmuszavarok - a szerk.), vagy a Columbusnak mi már nem tudtunk díjat adni. Az orosz film mélyen felkavart érzelmileg, de szakmai szempontból egy szuverén alkotó hagyományos TV-filmjének gondolom. A Columbus számomra olyan, mint a holland kismesterek festményei, egy igazi kis műremek. De mégsem Rembrandt. Nagyon tetszett, hogy a film második rétege egy beteljesületlen szerelem történetét meséli el, kicsit Wong Kar Wai Szerelemre hangolva című filmjének fájdalmát és szépségét felidézve.
Columbus
A Ciambra szakmailag talán a legmodernebben és legizgalmasabban előadott nevelődési film, de több ponton sztereotípnek, klisészerűnek éreztem és hiányoltam a drámai összecsapást a fekete fiú és Pio között a végén az árulás után. Bár értem, hogy a film fő hangsúlya a felnőtté válás és a beilleszkedés drámája, de akkor is. A 21 filmből 8 filmről beszéltünk, ami valamilyen szempontból díjesélyes lehet. Higgyék el, ez nagyon jó arány. És annak kifejezetten örülök, hogy nem egy filmet, és ugyanazt vagy azokat díjazta a különböző zsűri, ahogy az néha lenni szokott.
Aronofsky filmje, a Mother szakmai szempontból kiváló, de bennem sok kétség maradt a karakterépítés hitelességét illetően, például a főszereplőnő, aki képes egyedül felépíteni egy házat, miért ilyen gyenge és miért picsog állandóan. A film néha itt-ott too much. És ami a hitet, a vallást és a liturgiát illeti, nekem olykor zavarosnak tűnt. Igaz, csak egyszer láttam. Az első két film, amit megkaptunk, két homoszexuális témájú történet volt, nekünk egymás után jött, kapásból, indításként. Utána meg is kérdeztem Gézától, hogy egy Gay fesztivál zsűrijébe hívott-e meg? Ő stílszerűen így válaszolt: Fuck you! Majd a kölcsönös, barátságos és ironikus fuck-ozás után megnyugtatott, hogy nem ez a fő profil.
April lánya
Mindkét film bizonyos szempontból nevelődési film, identitáskereső és felnőtté válási problémákkal. Mindkettő a toleranciára bíztat, és mindkettőben igaz szerelem tanúi vagyunk. Az egyikben ugyan kicsit túl egyszerűen, a másikban pedig szinte tudatosan kerülve a nyílt és valós konfliktusokat, ami a külvilágot illeti, és szerintem a filmben az túl befogadó. Én nem így ismerem ezt a valóságot. De mindkettőben kiváló, érett színészi játékot láthattunk, ahogy még nagyon sok filmben. Számomra a sztárok: Dakota Fanning, Jennifer Lawrence, Javier Bardem itt és most kevésbé voltak meggyőzőek. Ugyanakkor nagyon meggyőző volt azt Eastwood lány, Francesca A bosszú angyalában, sajna a film nem annyira, és Emma Suarez az April lányában. De a nagy meglepetést mégis a fiatal, névtelen, szinte kezdő színészek szolgáltatták ezen a fesztiválon, és a két orosz az Arrythmiában.
A négyzet
A Brigsby Beart én nagyon szerettem a váratlanságai miatt, bár néha túlcsordult. Örültem az egyetlen magyar versenyfilmnek, a Hetedik alabárdosnak, főleg a második felének, ami egy igazi komédia. Bár a felvetett problémát kissé kikönnyítette, á la Keleti Márton, de nem rossz az irány. Csak hát az első 45 percet is meg kell oldani. Sikert jósolok neki. Az egész fesztiválra vonatkozóan nekem hiányérzetem támadt a legtöbb film esetében a karakterépítésben és a történetvezetésben (tehát megint a forgatókönyv) és olykor a vizuális megvalósítás egyediségében, eredetiségében is.
Brigsby mackó
Újra erősödni látszik egyfajta dokumentarizmus, vagy legalábbis fikció és dokumentum igen erőteljes keverése, és számomra valahogy ezek voltak a legmeggyőzőbbek. Ugyanakkor engem nem győzött meg a Kupal (A preparátor - a szerk.), a Purgatórium és a Lady Macbeth sem, bár el kell ismernem, mindhárom jól van megcsinálva. A Loving Vincent megérintett a benne feltárt alkotói küzdelem miatt, és becsülöm azt a hihetetlen munkát és bátorságot, kitartást, ahogy ezt a filmet elkészítették. De jobb lett volna, ha kevésbé egyoldalú, ha fésületlenebb, kiszámíthatatlanabb és nyersebb, mint amilyen Van Gogh volt. Kicsit túl amerikai, mintha az Oscarra hajaznának az alkotók. De azért hajrá!
A Jeanette: Jeanne d'Arc gyermekkorát, ami újraértelmezi, és szinte megszünteti, vagy legalábbis megkérdőjelezi vagy idézőjelbe teszi a musicalt, mint műfajt, én nem szerettem. Nem szeretem, ha hamisan énekelnek - ha szándékos, ha nem - mint ahogy azt sem szeretem, ha valaki szándékosan rosszul fest. Sajnos a filmben szereplő kislányban nem láttam sem a megszállottságot, sem a belső hitet, így a hit kérdése valójában fel sem merült, így nem sok közét éreztem az igazi Jeanne d’Arc-hoz. A film számomra rejtett blaszfémia. Ma más a blaszfémia, mint Buñuel korában két világégés és egy harmadik előtt. Én azt vallom, hogy senkinek nincs joga kirúgni a sántító ember hóna alól a mankót, amire támaszkodik, ha nem tudja helyettesíteni semmi mással, csak tagadással, vagy nihilizmussal.
Jeanette: Jeanne d'Arc gyermekkora
Mindenkinek joga van a saját hitéhez és a „másik” kell, hogy tűrje, sőt, elfogadja azt. Már nem igazán érdekelnek a csak formai játékok, az úgynevezett nyelvújítások sem, ha azok nem szervűlnek, pontosabban, ha nem az anyag hordja ki, vagy szüli meg azokat, hanem mesterségesen kívülről erőltetik rá a történetre, a karakterre vagy a struktúrára vagy a stílusra. Bár nem hiszek tartalom és forma klasszikus egységében sem. Ma a kis lépések művészete van. Ahogy ezt a XX. század 20-as éveiben Kafka már jól látta. A Perben Joseph K. a regény elején még nem érez semmit, ám a regény vége felé a rá vonatkozó utolsó mondat így hangzik: K. mintha már érezne valamit. Ez benne a csodálatos, ez a „mintha már”, ez a kicsi-kicsi lépés, ami nagyon is emberi.
Call Me By Your Name
Én szándékosan semmit nem olvastam el előre a filmekről, az alkotókról, hogy ne befolyásoljanak se a nevek, se az eddigi díjak, se a téma. Az itt és most élményét akartam megélni, követve azt a goethe-i mondást, hogy az a jó vers, amit ha a sivatagban is találsz meg és lekopott a címe és alkotója neve, és lövésed sincs, hogy mikor keletkezhetett, de mégis megszólít, na, az a jó vers. Én ezt a filmek esetében is így gondolom, bár ezt sokan vitatják. De én én vagyok, így, ezekkel az előfeltevésekkel.
Loving Vincent
Köszönöm a filmélményt, amit sokszor a szépszámú érdeklődő, kitartó és toleráns nézőkkel együtt élhettem meg. Köszönöm az itt kezdődő, remélem tartóssá váló barátságokat és előre köszöntöm a még hátra lévő két díj várományosát, vagy várományosait. Az értékelést, a laudációt, akkor és ott mondom el.
Tibor, Géza, Péter, köszönöm a meghívást!, és Önöknek, hogy meghallgattak és remélem, hogy utána nem lincselnek meg!"
