Különös szerelmi történetet követhetünk benne nyomon, két nem hétköznapi ember nem hétköznapi módon való egymásra találását. Mária és Endre ugyanazon a vágóhídon dolgoznak, és mindketten igen visszahúzódók. Hamar kiderül a néző számára, hogy Mária ugyanakkor nem csupán visszahúzódó: minőségellenőrként milliméteres pontossággal határozza meg a marhák felesleges zsírmennyiségét, és emlékszik az Endrével történt beszélgetések minden mondatára, hogy csak egy keveset említsünk ezen (egyébként roppant kedves) bizarrériák közül.
Forrás: Mozinet
Ezen a ponton ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy talán más szemmel néztem a filmet, mint a legtöbben tehették: gyógypedagógus hallgatóként elég hamar rádöbbentem, mi okozhatja a főszereplő, Mária életében ezeket a viselkedési furcsaságokat és azt, hogy ilyen nehezen tud olvasni környezetének szociális jelzéseiből. Mária, ha nem is súlyos mértékben, de autizmusban érintett nő ugyanis, legalábbis az én olvasatomban. Enyedi Ildikó mégsem kívánt személyisége ezen aspektusának túl nagy jelentőséget tulajdonítani. A film során egyszer sem neveződött meg az állapot, így Mária végig teljes értékű emberi lényként, önálló személyiségként van kezelve – ami szerintem a rendezőnő részéről egy fantasztikus húzás, arról nem is beszélve, hogy a filmtörténetben ilyen megközelítésre csak kevés példát találunk.
Ahogy a történet kibontakozott, azt is megérteni véltem, miért épp egy vágóhíd szolgált a film helyszínéül. Valóban szükség volt erre? - gondoltam először, de újragondolva, és másodszor is megnézve a filmet már nem lehetett bennem kétség efelől. Talán szokatlan párhuzam részemről, de ahogy magam elé képzeltem a vágásra váró marhák riadt tekintetét, akik utoljára érezhetik magukon a nap sugarait és Mária félénk őzike-szemeit, világossá vált a (nyilván szubjektív) olvasatom. A marhák a testükbe vannak zárva, nem lévén képesek arra, hogy érzelmeiket kifejezzék – és csupán mint testek vannak kezelve - egy vágóhídon nem is lehetne ez másként. Viszont ahogy a kamera időnként a tekintetükre fókuszált, nem volt már többé kétségem afelől, hogy nekik is van lelkük. Mária is testének rabságában él: az állapotából adódóan képtelen érzelmei intuitív kifejezésére, nem viseli el mások érintését és nem tudja Endre tudtára adni, mennyire szereti őt. Ez mégsem jelenti azt, hogy ezen érzések ne dúlnának benne, csak a teste és testének állapota az, ami gátat szab számára a kibontakozásban. Enyedi viszont apró részletekre fókuszáló, élénk képkockáival biztosítja a nézőt Mária élő, érző, hús-vér emberi mivoltáról.
Forrás: Mozinet
Ezért is lehet nagy jelentősége annak, hogy Mária és Endre voltaképpen álmaikon keresztül találtak egymásra és nem a valódi, anyagra korlátozott világban. Nem sikolhatunk át afelett a tény felett sem, hogy álmukban szarvaspárt alkottak – félreérthetetlen párhuzamot vonva ezzel a vágóhídi marhákkal – a szarvasok a marhák szabadabb, korlátoktól mentes változataiként is értelmezhetők. Mind a fél karjára béna Endre, mind az autisztikus jegyeket mutató Mária számára az álmok világa volt az, ahol igazán felszabadultan találhattak egymásra, fogyatékosságaiktól mentesen. A filmből kiderül, hogy Endre sokat csalódott már a nőkben, Mária pedig szociális furcsaságaiból adódóan még sosem volt férfival, így jobban belegondolva tökéletes párt alkot az övék.
Végül, de nem utolsósorban külön kiemelendő a két főszereplőt megformáló Borbély Alexandra és Morcsányi Géza figyelemreméltó játéka. Morcsányi olyan természetességgel hozta Endre karakterét, mintha évek óta benne lenne a színészi szakmában; de Borbély Alexandrára sem lehetett panasz. Ugyan Mária karaktere nem a szavak embere, de Borbély a szemein keresztül mégis kiválóan éreztette a nézővel a benne dúló érzelmek intenzitását és sokszínűségét. A film egy-egy fontos momentumát végigkísérő, Laura Marling által előadott betétdal pedig napok óta végigkíséri az én mindennapjaimat is, milliószor végighallgattam már az első, lúdbőrös találkozást követően.
Büszkék lehetünk, hogy egy ilyen érzékeny, szinte lírai, magyar és nemzetközi viszonylatban is előremutató alkotás nyerte el az idei Berlinale fődíját – megérdemelten.
