Miután bebizonyosodott, hogy a díjnyertes fesztiválsikereket felvonultató Szupernóva szekció sem fenékig tejfel, beültünk néhány versenyfilmre is, és nem bántuk meg (nem csak ahhoz képest, hogy első- és másodéves produkciók közül válogattak a programba). Szerda kora délután az izraeli Tikkunnal kezdtünk a versenyprogramban, és rögtön egy gyöngyszembe botlottunk, ami persze nem lepett meg minket teljesen, mivel a filmről csupa jót hallani, és ez már a sokadik fesztiválszereplése (Jeruzsálemben és Locarnóban pedig a díjkiosztón is tarolt). Avishai Sivan második egész estés munkája egyszerre aprólékosan megírt dráma és keményvonalas szerzői film. Szexuálisan explicit, tabudöntögető, kompromisszummentes, morbidul humoros, fekete-fehér, két óra hosszú, és egyetlen hibája, hogy még annál is hosszabbnak tűnik, azaz ritka lassú tempója. Ami viszont nem öncélú művészkedés, hanem inkább csak hagy időt elgondolkodni a nézőnek azon, amit lát.

És van is min gondolkodni ennek a filmnek a befogadása közben. A főhős egy fiatal és mimózalelkű jesiva-diák, aki még ultra-orthodox kóser-hentes apja és osztálytársai szerint is túlzásba viszi a vallása gyakorlását. Ájulásig koplal, majd nem öltözik át otthon, miután bőrig ázott egy záporban. Kezd ő is rájönni, hogy túllő a célon, de későn: baleset éri, és a mentősök háromnegyed óráig dolgoznak hiába legyengült teste újraélesztésén. Miután feladják, a fiú apja kezd szívmasszázsba, és csodával határos módon visszahozza a srácot. Akit alaposan megváltoztat a halálközeli élmény, de korántsem valami ezoterikus módon, épp ellenkezőleg: rájön, hova vezetett eddigi élete, és szép lassan otthagyja a vallását. Útja persze meglehetősen rögös: környezete meggyűlöli, és a hitből való kiábrándulása után nihilizmus és depresszió lesz úrrá rajta. Most a másik végletbe esik át, ami megint csak életveszélybe sodorja. A főhős önmegtartóztató kvázi-szerzetesből hedonistává vedlik át, a világi és vallásos zsidóság szembeállításával az író-rendező arra kérdez rá, hogy mire van nagyobb szüksége az embernek, spiritualitásra-e vagy materiális örömökre, a luxust űzve vagy arról kategorikusan lemondva vagyunk-e boldogabbak.


A szerda este vetített Kutyák FIPRESCI-díjat nyert Cannes-ban az Un Certain Regard szekcióban. Bogdan Mirică nagyjátékfilmes debütje egy már tapasztalt alkotó munkája: ő írta-rendezte az Árnyak című román HBO-sorozatot. Új mozija a cselekménye alapján vérbeli krimi-thriller: a főhős egy fiatal, vidékről származó, de Bukarestben felnőtt férfi, akit visszahúz a múltja. Elhunyt nagyapjától megörököl egy hatalmas földterületet. Pár napra meghúzza magát a birtokon fekvő tanyán, és lehívja egy fővárosi barátját, hogy segítsen neki eladni a földet. Mint kiderül, a nagy, de üres pusztaság aranyat ér, mert átjáró a határhoz és a tengerhez. A hős szerencséje viszont átoknak bizonyul: mint kiderül, nagyapja egy maffiavezér volt, aki a pusztaságon keresztül bonyolított csempészetet az oroszokkal, az új főnök pedig nem akar csak úgy lemondani a birtokról.

A film bővelkedik baljós jelenetezésben, feszültségben és intenzitásban, főhőse egy ártatlanul bajba keveredő, azonosulásra alkalmas kisember, aki ismeretlen és veszélyes környezetbe csöppen (a Szalmakutyák után szabadon), és a bűnügyi szál is kipipálható, az idős helyi rendőrfőnök ugyanis egy mocsárban talált, leharapott lábfej tulajdonosa után nyomoz, miközben hősünk bukaresti haverját mintha a föld nyelte volna el. De ez nem egy hagyományos thriller, inkább olyan műfajdarab, amit a minimalista művészmozijáról híres Romániából várni lehet. Tele van drámai hatású offscreen (képkereten kívüli) eseményekkel és ellipszisekkel (fordulatok elhallgatásával vagy alulrendezésével), amilyeneket Hollywoodban csak a Coen-fivérek mernek bevállalni. Nagyon lassú film, de az csak növeli a suspense-jét. És még szürreális humor is van benne, a megtalált lábról például Lynch Kék bársonya juthat eszünkbe. Nem utolsósorban, a film a mai román valóságról szól: a helyszínként használt falu csupa lelakott, düledező viskó, és a vidék pusztulásáról mi is meggyőződhettünk, mivel a vonatutunk során is ilyen siralmas látvány fogadott minket az országban.


Csütörtökön alkalmunk nyílt beszélgetni az egyik, versenyprogramban szereplő film rendezőjével. Igyekeztünk olyasvalakit kiszemelni, aki nem csak színvonalas és a fődíjra is esélyes filmet rendezett, de azt a magyarországi fesztiválközönség is láthatta: a versenyprogramban szerepelt a Tanna, amely a Titanic nyitó alkotása volt nemrég - bár mint kiderült, erről a társrendező-író-producer-operatőr Bentley Deannek senki nem szólt (miközben a TIFF-ről nem csak tudott, de egy egész hétre is meghívták a társrendezőjével együtt, és Ausztráliából repült ide). A filmről ezt írtuk a beszámolónkban: „A Tanna címe a film helyszínére utal, ami egy sziget neve. Megtörtént események alapján készült, színészei vanuatui őslakosok, akik a saját nevükön szerepelnek, törzsük egyik jelentős történetét adják elő. (...) Egzotikus környezet, káprázatos látványvilág és amatőr színészek ide vagy oda, ez egy tökéletesen hagyományos dráma. Rómeó és Júlia Óceániában. Ha Martin Butler and Bentley Dean alkotók tényleg alig nyúltak hozzá ehhez a törzsi történethez, akkor az eleve jól illett a nyugati filmírás szabályrendszerébe: markáns bonyodalmai, fordulatai vannak, egyre nőnek benne a tétek, a főhősök konfliktusán keresztül pedig ideológiák csapnak össze. Az ifjú párnak bosszú és megbocsátás, individualizmus és önzetlenség, hagyomány és progresszió között kell választania. Sokáig nyitott a kérdés, hogy elkapják-e a két menekülő szerelmest, vagy boldogan élnek, amíg meg nem halnak, de persze nem ilyen kiszámítható a megoldás."

A projekt születéséről elmondta, hogy újságíróként kezdte a pályáját, és sokat tudósított olyan, természeti életmódot folytató törzsek belháborúiról, mint akiket a filmben látunk. Később dokumentumfilmesként dolgozott, ekkor csatlakozott hozzá a Tanna társrendezője, Martin Butler, akivel ez a negyedik közös munkájuk. Munkamódszerükről azt mondta, hogy Butler a hang, ő pedig a kép felelőse, és a Tannát is ő jegyzi operatőrként. Forgatókönyvet nem írtak, minimális büdzséből dolgoztak és a saját pénzükből kezdték a projektet, majd csak azután kértek támogatást az ausztrál filmalaptól, hogy már tudtak nekik leforgatott anyagot mutatni. Máshogy nehéz is lett volna pénzt kérni, hisz a cselekményt még az alkotók sem találták ki előre, korábban csak doksikat készítettek, így nem volt tapasztalatuk fikciós filmkészítésben, szereplőik pedig őslakosok, akik értelemszerűen nem próbálkoztak még színészettel, sőt, nem is láttak soha mozgóképet - amíg Dean nem mutatott nekik egy ausztrál mozit (Tíz kenu) a laptopján.

Hogy honnan volt pénze egy távoli szigeten forgatni a projekt elején? Sehonnan, de feleségével és két kisgyerekével fél évre odaköltöztek Tanna szigetére Melbourne-ből. Nevelési célból települt az őslakosok közé és élt hippiket megszégyenítően szerény körülmények között, a gyerekeinek akarta megmutatni, milyen is az egészséges környezet. A filmet is a szigeten vágták, napelemeket használva és bevonva a helyieket is. Megígérte a falubelieknek, hogy ők láthatják először a kész filmet, és szervezett is nekik egy vetítést, ahol a közönség persze néhányszor rosszkor nevetett, de összességében értették a filmet, és sajátjuknak tekintették. A cselekményt képező igaz történetre úgy bukkant rá Dean, hogy részt vett két törzs tanácskozásán, ahol egy érdekházasságot sikerült megvétóznia az egyik falu képviselőinek azzal az indokkal, hogy az egyik érintett fél másba szerelmes. Deannek elmondták, hogy a helyi szokások nem voltak mindig ilyen megengedőek, maga a Tanna pedig ennek a vétójognak a létrejöttéről szól: egy szerelmespár nem fogadta el az érdekházasság intézményét és elszöktek. Az ausztrál filmiparról elmondta, hogy noha angolul beszélő nemzetként előnyös helyzetben vannak, de adóforintok nélkül a kontinensen nem lenne filmipar. Viszont az ausztrál állami pénzosztók nagyon nyitottak a nemzetközi koprodukcióra és nem-angol nyelvű filmekre, amilyen a Tanna is.


Az idő továbbra is esős, de a Kutyák és a Sierranevada helyi premierjének köszönhetően a fesztivál atmoszférája is kezd sűrűsödni: sorok kígyóznak a pénztárak és a mozik előtt, bárhol ki lehet szúrni olyanokat, akik épp a műsorfüzetben karikázgatják a megnézendő filmeket és húzzák át azokat, amiket biztosan kihagynak - kipróbáltuk, és egyrészt jó érzés, másrészt szükséges is, mivel rengeteg opusz szerepel a kínálatban, nem lehet mindent fejben tartani. És amikor a programunk egy meglepetésszerű sajtós esemény vagy egy szerencsés potenciális miniinterjú miatt borul, kidobjuk a műsorfüzetünket, szerzünk egy újat az egyik fesztiválhelyszínen és tiszta lappal indulunk. Ami a szakmai programokat és villáminterjúkat illeti, a premierek elmúltával és az ismétlések beköszöntével ezekből egyre több érkezik. Rövidesen újabb beszámolóval jelentkezünk.