Adam Green: Legyünk rosszak (Adam Green: How to Act Bad)
Adam Green nevét a nagyközönség leginkább a Moldy Peaches nevű zenekarból ismerheti, amelyre igazán csak 2008-ban, a Juno című film soundtrackjén szereplő számuk miatt figyeltek fel. Persze akkor a formáció már nem is létezett, a tagok szólókarrierjüket egyengették, Greennek 2010-ben például már a hatodik saját nagylemeze jelent meg. Ennek, a Minors Love című anyagnak az európai turnéját mutatja be a Legyünk rosszak, amely őszinte és kendőzetlen portrét fest Greenről.
Drogozás, könnyű nőcskék, szerelmes rajongólányok - a dolgok, amelyeket elvárhatunk egy turnéfilmtől, mind benne van a Legyünk rosszakban, de ott a drogozásnak nem az őrülten dilis, hanem a szétesett, szomorú, kóválygós részét látjuk, és Green is sokkal érdekesebb annál, minthogy csak azt nézzük, épp melyik városban, milyen kétes egzisztenciák társaságában üti ki magát (bár nem erre gondolunk, de még az is kiderül, hogy Green dédnagymamája Kafka jegyese volt).
(trailer) HOW TO ACT BAD starring ADAM GREEN from Dima Dubson on Vimeo.
Dima Dubson két éven keresztül forgatott filmjéből a turnézás árnyoldalain túl őszintén megismerhetjük az énekes-dalszerzőt, aki beszél a szüleiről, a gyerekkoráról, a zsidóságáról, a mentális kihívásairól, az öngyilkosságot megkísérelt barátairól, a válásáról, és többek között a képzőművészetéről is. Green nemcsak rajzol és fest (hogy aztán örömmel beleugorjon a saját maga által kitalált karakterek bőrébe), hanem filmezik is, a Legyünk rosszak idejében például telefonnal forgatta ketamin pörgette filmjét, a Wrong Ferrarit, amelyben ugyanúgy szerepel a zenészhaver Devendra Banhart, mint az európai turnéra hozzájuk csapódó Macaulay Culkin.
A Greent körülvevő lehangoló, de kreatív káoszt olykor sajátos humor oldja, de ne áltassuk magunkat, ez nem az a film, amelyben e főhőst sokszor látjuk mosolyogni, sőt.
A Legyünk rosszak merész, izgalmas, intim és hiteles film egy tehetséges fiúról, aki folyamatosan küzd a hírnévvel járó nehézségekkel és saját félelmeivel.
A ritmus diktál - A Pulp-story (The Beat Is the Law: Fanfare for the Common People)
Míg a Legyünk rosszak egy emberre összpontosít, addig A ritmus diktál főszereplője egy város. Persze, a magyar címben benne van a Pulp neve, és az eredeti cím is a zenekar egyik híres számára, a Common People-re utal, de ennek a filmnek egyértelműen Sheffield áll a középpontjában. Az a város, amelynek zenei életét 2001-ben Made in Sheffield címen már tanulmányozta Eve Wood, de akkor az 1975-től 1983-ig terjedő időszakot vizsgálta (és az olyan zenekarok történetét, mint a Human League vagy a Cabaret Voltaire), ebben filmjében pedig az 1983-tól a kilencvenes évek közepéig tartó korszakra figyelt, és nyilván azért a Pulpra is, amely a legtöbbre vitte a sheffieldi zenekarok közül, 1995-ös Glastonbury fesztiválos fellépésük pedig az egész városnak elismerést jelentett.
A nyolcvanas évek Sheffieldje szomorú, kilátástalan hely volt, a munkát adó bányák sorra bezártak, az egykor híresen erős bányász szakszervezet pedig hiába küzdött hősiesen a thatceri intézkedések ellen, egyre inkább elveszítette érdekképviseleti erejét, a munkások lába alól kicsúszott a talaj. A lepattant és reménytelen város ugyanakkor remek táptalajnak bizonyult a zenekarok számára, akik vígan elfoglalták az elhagyott műhelyeket, garázsokat, és kluboknak, próbatermeknek használták őket. Senki sem hitte el, hogy ebből a környezetből indulva egy zenekar el tud érni valamit, de ez a film is azt bizonyítja, hogy nincs lehetetlen. Bár a Chakk zenekarnak például nem sikerült az áttörés, hiszen ami a távolból tetszett a nagy kiadók fejeseinek, az közelről már nem volt elég popos, de az vicces, hogy azt azért elérték, hogy építsenek nekik Sheffieldben egy stúdiót. A Pulpnak sem adtak sok esélyt, pláne egy olyan fizimiskájú frontemberrel nem, mint Jarvis Cocker, de hosszú évek próbálkozásai után végül csak működni kezdett a dolog, amihez a zenén túl az is kellett, hogy egy egész város támogatását tudhatták a hátuk mögött.
The Beat Is The Law - Fanfare For The Common People: Trailer from thebeatisthelaw on Vimeo.
A filmben a Pulp és bajtárs zenekarai történetén túl a szemünk előtt alakul meg a híres Fon Force stúdió vagy a ma már a kísérleti elektronikus zene fellegváraként ismert Warp Records, a kis altörténetekben pedig zajlik a brit house születése, terjed az ecstasy és kialakul a rave-kultúra, minden, amire a szigetország ma már védjegyként kezelt elektronikus tánczenéje épült.
Érdekes, sokrétű film A ritmus diktál, és értelemszerűen nem csak a Pulp rajongói tudnak rajta szórakozni, sőt, talán sokkal érdekesebb, hogy mit tud adni egy zenekarnak egy olyan város, amelynek lakói egyik napról a másikra veszítették el megélhetésüket.
Last Shop Standing
A civilben lemezdisztribútor Graham Jones azonos című könyvéből készült filmben Pip Piper azt mutatja be (a filmhez amúgy közösségi adománygyűjtésben kerített anyagi alapot), hogy hogyan tűntek el Nagy-Britannia városaiból a hagyományos lemezboltok. Olyan üzletekről van tehát szó, amelyeknek fő profilja a bakelitlemez, avagy vinyl, és ebből azért már sejthető, hogy a Last Shop Standing nem egy sikertörténet elmesélése. A filmben említett adat szerint ezekből a boltokból a nyolcvanas években még 2200 működött, de 2009-re már csak 269 maradt belőlük, és ahogy a filmben is látjuk, azóta is tart a folyamat.
A filmben megszólal Paul Weller vagy Norman Cook is, akik lemezgyűjtő -és vásárló szenvedélyükről vallanak, na meg arról, hogy a lemezboltok mindig is közösségi terek voltak, a zenei információáramlás központjai. De a Last Shop Standing nem a híres zenészekről, hanem a lemezboltok tulajdonosairól szól, akik egy élet munkáját fektették olyasmibe, amire már alig kíváncsi a világ. Persze nem volt mindig így, a film Rise (Felemelkedés) című szakaszában az aranykorról is szó esik, azokról az évekről, amikor megjelent Elvis Presley és Bill Haley, később pedig a Beatles és a Rolling Stones, és a fákról is kislemezek lógtak.
Aztán a nyolcvanas években megjelent a CD, és a lemezek kezdtek a háttérbe szorulni, hogy aztán a digitális korszak eljövetele az egész iparágat mély szakadékba taszajtsa, a független lemezboltoknak pedig az sem tett jót, hogy a terjesztők már egyszerű áruházláncoknak is elkezdték értékesíteni a portékát, ők pedig olyan árakat szabtak, amikkel a kis üzletek egyszerűen nem tudtak versenyezni. Erről a Fall (Zuhanás) című fejezetben beszélnek a boltosok, de nem ez a film lezárása, hiszen hátravan még a Rebirth (Újjászületés), mert van remény, koncertjegyeket, hangszereket, ruhákat kell a zene mellé árulni, kávézót csinálni, koncerteket szervezni, vagy kitalálni Record Store Dayt, a függetlelen lemezboltokat világszerte ünneplő eseményt, amelynek idén történetesen a Last Shop Standing a hivatalos filmje. (Azért új boltok születéséről nem szól a fáma.)
A Last Shop Standing számos anekdotája érdekes és szórakoztató, de legerősebb pillanatai azok az egyszerű képek, amelyeken üzletük állva láthatjuk az alázatos és szenvedélyes tulajdonosokat. Letisztult a film legszomorúbb jelenete is, minden felesleges pátosz nélkül csak annyit látunk, hogy egy őszhajú bácsi fogja magát, és egyszer csak örökre bezárja a családi vállalkozásban már 105 éve működő lemezboltot.
Minor/Major - A TV on the Radio-turnéfilm
A Last Shop Standingben életek munkáját láttuk tönkremenni, mégsem panaszkodtak benne annyit, mint Titanicos kísérőfilmjében, a Minor/Majorben. A TV on the Radióról szóló turnéfilm azt eleveníti fel, amikor a zenekar kitörni készült a független színtér hírességeinek státuszából, és a nagykiadók és az MTV-világ felé tartott (amúgy érdekes lett volna megkérdezni az Örökmozgóban ülőket, hogy ki tud akár csak két számot is mondani tőlük). Mindez nem volt olyan rég, és pont ezért megmosolyogtató az MTV szerepeltetése mint meghatározó tényező egy zenekar életében vagy az, amikor a tagok az internet zeneiparra gyakorolt hatásán elmélkednek, mert az már pár éve sem volt újdonság, az meg aztán ma már senkit nem érdekel, hogy mi az underground és mi a mainstream. A növekvő hírnevet és kiemelt figyelmet telt házas koncertekkel hálálja meg a zenekar, az újságírók kérdéseit viszont ki nem állhatják, és ezt sajnos a nézők orrára is kötik. Jaj, jaj, már megint ugyanazokat kérdezték! Az ilyen pillanatokban egyszerűen csak nyavalygó férfiaknak tűnnek a TV on the Radio tagjai, és mivel én nem is hallgatom a zenéjüket, ez a 29 perc elég is volt rájuk.
