Amikor már az ajánló is a kiindulásként szolgáló alkotással hívogat, akkor lehetetlen elkerülni, hogy ne hasonlítsuk össze őket egymással. Az 1971-es thrillert jól ismerő néző akarva-akaratlanul Dustin Hoffmannal állítja szembe a főszereplőt, mindenhol keresi a különbségeket és minden bizonnyal sokkal kritikusabban áll az újonnan elkészült műhöz.
A Szabadíts meg minket a gonosztól azonban kiállja a próbát. Az alkotók ügyesen nyúltak az eredetihez, szinte láthatatlanul emelték át a történetet napjainkba. Tisztelték Peckinpah filmjét, alapanyagként tekintettek rá, nem lemásolni akarták, hanem a vázát megtartva egy merőben más tartalommal töltötték meg.
Az alapszituáció azonos. Egy házaspár vidékre költözik, ahol az idillinek tűnő állapotot egy gyilkosság zavarja meg. A feltételezett elkövető egy értelmi fogyatékos, akin a közösség önbíráskodni akar. Ezt azonban nem hagyja a nemrég idetelepült férj, és a saját házukba menekíti a gyanúsítottat, ahol próbálja megvédeni őt a felbőszült tömeggel szemben.
A dán rendező az egyik leglényegesebb kérdésben tér el az alapul szolgáló műtől. Ő a közösségen belül zajló konfliktusokra helyezi a hangsúlyt, nem pedig egy egyén menekülésére, majd harcára a környezete ellen. Itt is egy jól elszigetelt minitársadalmat láthatunk, de itt már nem csak háttérül szolgál, hanem az egymáshoz való viszonyok is előtérbe kerülnek.
Az északiak mindig is mesterfokon művelték ezt. Bergman óta tudjuk, hogy ha elemezni akarsz egy társadalmi problémát, akkor a legjobb megoldás elhelyezni a szereplőket egy szigeten. Strindberg drámáiban, a svéd rendező filmjeiben próbálta teljesen izolált csoportokon keresztül bemutatni a társadalom egyes rétegeit. A Szabadíts meg minket a gonosztól-ban sincs ez másként. Igaz, a film nem szigeten játszódik, de végig az az érzésünk van, mintha a helyszínül szolgáló település a világ végén lenne.
Az erősen tipizált karakterek - ebben a közegben - könnyedén villantják fel a jelenkor problémáit, veszélyforrásait (idegengyűlölet, nemi erőszak, vandalizmus, stb.), és egyben megdöbbentik a nézőt azzal, hogy megmutatják, mire lehet képes egy zárt közösség, ha elveszíti a kontrollt. És csak szeretnénk azt gondolni, hogy ez a történet kizárólag Dániában játszódhat.
A másik lényegi eltérés a történetmesélésben és annak szerkesztésében van. A film elején és végen feltűnő hölgy, aki elmondja nekünk a sztorit, teljesen úgy viselkedik, mint egy oknyomozó tévéműsor műsorvezetője. Ráadásul a narráció használatával még inkább megtörténtnek hisszük a történet, ezzel is tovább mélyítve az amúgy is elég nyomasztó hangulatot.
A Szalmakutyák-ban a fordulóponti eseményeknél premier plánba láthattuk az arcokat, itt nagyon messziről, nagytotálból lehetünk tanúi a feleség megerőszakolásának, az idős nő elgázolásának, vagy akár a lincselés kezdetének a városi mulatságon. Az áldozatok arcát sosem láthatjuk. Bornedal inkább parabolának használta a történetet és nagyon nem akarta, hogy azonosuljunk bármely szenvedő féllel is.
Két dologban azonban nagyon hasonlít egymásra a két film.
Mindkét esetben világosan kitűnik, hogy kivételes tehetségű rendezővel van dolgunk, akik hihetetlen érzékkel tudnak hangulatot teremteni a filmvásznon. Bordenal mesterien illeszti össze a képet a zenével és a hangokkal, amivel különleges ritmust kölcsönöz a filmnek. A lassú csellódallamok a feszültséget fokozzák, míg a modern technobetétek azok feloldásáért felelősek. Végig jól alkalmazza a lassításokat, némításokat, és a szükséges pontokon a szükséges mennyiségben a humor sem hiányzik.
A másik hasonlóság pedig a tökéletes színészválasztás. A szereplők zömének ez volt az első mozifilmje, mégsem látszik a rutintalanság a végeredményen. A főszerepet játszó Lasse Rimmer jellemfejlődése teljesen pariban van Dustin Hoffmann négy évtizeddel ezelőtti alakításával. A ház ostroma közben alkalmazott mimikái, grimaszai pedig egészen parádésra sikeredtek. De a többi szereplő is, az utolsó statisztáig, hozzáad a filmhez.
Ez a különös hangulatú thriller is bizonyítja, hogy Dánia továbbra is a filmgyártás élvonalába tartozik, és hogy zökkenőmentesen sikerült túllépniük a Dogma-hagyományon. Bordenal előző filmjét, a Csak egy szerelmesfilm-et a Titanic Filmfesztiválon láthattuk először, 2007-ben, és a Cirko-Gejzír moziban még most is műsoron van. Reméljük, hogy ez a filmje is hasonló utat jár be nálunk, mert a Szabadíts meg minket a gonosztól talán még annál is erősebb és összetettebb alkotás.
