A fesztivál retrógerince kétfelé ágazott: Hongkongból Patrick Leung Kong filmjeit hozták, ő a hongkongi filmipar egyik, nemzetközi szinten kevésbé ismert újítója, aki már a hatvanas években, a hongkongi new wave-et jó tizenöt évvel beelőzve próbált szociális problematikát vinni a munkáiba. A kőkeményen kommersz elvárásokkal rendelkező környezetben ez nem ment könnyen. Leung Kong kortársaihoz hasonlóan nem engedhette meg magának a szimpla auteurködést, az összes létező műfajban megfordult: a The Window (1968) gengsztermelodráma, amelyet általában John Woo The Killer-je előfutárának tekintenek; a Story of A Discharged Prisoner-t (1967) proto-Better Tomorrow-ként könyveli el a filmhistória. A Teddy Girls (1969) a hatvanas évek végén beinduló japán women in prison-filmek hullámát lovagolta meg, a Call Girls (1973) pedig egy szenzációs, a potenciális nőközönséget becélzó melodráma. Leung Kong talán legjobb filmje az 1966-os The Prince of Broadcasters, amely egy karrierdzsigoló bukásáról szól. A főszerepet a tehetséges bájgúnár-szupersztár, Patrick Tse játssza.
The Prince of Broadcasters
A másik retrospektív-csapást a Shin Toho filmjei adták. A Shin Toho 1947-ben jött létre azzal a nem titkolt céllal, hogy a Toho konkurenciája legyen (a név Új Tohót jelent), de másfél évtizeden keresztül sem bírták az iramot, 1961-ben a stúdió tönkrement, közvetlenül Nakagawa Nobuo legendás Jigoku-jának piacra dobása után. Mark Schilling japánban élő amerikai kritikus az obskúrabb Shin Toho filmek közül válogatott össze egy csokorra valót az udinei közönségnek (az egyik kerekasztal-beszélgetés során egy filmszakos-külsejű csaj emiatt felelősségre is vonta - kisanyám, mit szerettél volna, Kurosawát? Könyökömön jön ki.)
Teruo Ishii a hetvenes években berobbanó un. ero-guro (erotikus groteszk) filmjeit megelőlegező alkotásait készíti el a hatvanas évek elején a Shin Tohónál, többek között az un. Line-filmeket (Sexy Line, Yellow Line, Black Line, ezek közül idén az utolsó kettőt vetítették a retróban). Nakagawa Nabuo szenzációs Death Row Woman-ja (1960) elképesztő ügyességgel egyensúlyozik a gótikus melodráma és a WIP-film csúszós mesgyéjén. Namiki Kyotaro Vampire Bride-ja (1960) egy low budget monszterfilm tele ügyesen megírt, átélhető figurákkal, akiknek ponyvavalósága őrületes könnyedséggel csúszik át egyfajta zavarba ejtő, ázsiai-európai gótikushorror keverékbe, még a címszereplő szörny sem kategorizálható be egyszerűen, hozzá hasonlót nem láthatott addig és azóta sem a filmművészet. Abszolút mindfuck film, hatalmas szórakozás.
Vampire Bride
Természetesen a Shin Toho sem engedhette el maga mellett az éra klasszikus kísértethistória-hullámát, a színpompás, bár a legkevésbé sem félelmetes Ghost Cat of Otama Pond (1960) vagy a Yotsuya Kaidan 1959-es verziója nagyszerű példák arra, hogy a hosszú, fekete hajú csajszellemek már jóval a Ringu (1999) előtt (hajjaj!) ott kísértettek a japáni köztudatban.
A Shin Toho retro legérdekesebb darabja Magatani Morihei 1959-es Bloody Sword of the 99th Virgin című botrányfilmje (ha nagy leszek, ilyen címeket szeretnék majd én is adni). A jogtulajdonos csak a fogát szívva engedte el a kópiát a külföldi vetítésre, sőt, már az archívumból is csak hosszas könyörgésre adták ki. Ennek oka, hogy a japánoknak extrém averziója van minden olyan műalkotással szemben, amely társadalmukat nem csúcstökéletesként ábrázolja (nemrégiben Teruo Ishii 1969-es Horrors of Malformed Men című remekművével játszották el ugyanezt a cirkuszt, ahol a torzszülöttek szerepeltetése jelentett problémát). Magatani filmjében egy hegyvidéki törzs adja az antiszociális, szüzeket beáldozó gonoszokat - természetesen Buddha ments, hogy a dolognak bármi valóságalapja legyen, ha pedig van, az a világ tudomására jusson... A film főszerepét a szinte felismerhetetlenül fiatal Sugawara Bunta alakítja, akit majd a hatvanas-hetvenes évek ninkyo eiga / jitsoroku eiga-filmjeiben eljátszott szerepei tesznek szupersztárrá.
Castaway On the Moon
De elég a régiségekből (bár igazság szerint elég a francokat, sőt!), lássuk a ropogós-friss filmeket, hiszen Udinében jobbára a legújabb alkotások parádéznak (ha mondjuk a Titanic is hasonló, az újdonságokat előtérbe helyező lineup-ot prezentálna, egy szavam nem lenne rá. Meg mondjuk hanyagolhatná a dögunalmas cuccok tucatjait.) Össz két koreai filmet néztem meg, az egyiket nem kellett volna (bár a kimcsi-rajongó kismadarak azt csiripelik, hogy indul valami koreai filmklub a városban, amely rögtön az udinei fesztivál közönségdíjas alkotásával, a Castaway On the Moon-nal nyit, úgyhogy lehet, hogy azt majd ott pótolnom kellene, ha már az olaszoknál kihagytam...) Lee Yong-Ju Possessed című alkotása horrorfilmnek hirdeti magát (amelyre a fesztiválbrosúra összeállítói még rátesznek egy lapáttal, bár ha van valami, aminek sosem szabad hinni, az egy filmfesztivál katalógusa), és koreai-mód természetesen nem az, hanem pszichogramm egy középkorú veszettkeresztény tyúkról és a lányairól, akik közül az egyiknek nyoma veszett valószínűleg a panelházuk lakóközösségének hathatós közreműködésével... Nincs két óra, pedig úgy éreztem, négy. Szerencsére Choi Dong-hoon Woochi című nagyköltségvetésű akció-fantasy-je már jóval szórakoztatóbb, kóreaisra hajlított wuxia, s bár ebben is vannak üresjáratok, képi intenzitása ezeken átsegít.
Rögtön a Possessed előtt adták a thaiföldi Phobia 2-t, amely - és most megpróbálok nem spoilerkedni - a Phobia folytatása. Portmoné-film: 5 rövid horrorsztori, modern-thaiföldi-mód egyik agyalágyultabb a másiknál, un. jump scare-eken kívül szinte nem is állnak másból. Szerencsére a legutolsó történet kimondottan vicces, megmenti az egészet.
Phobia 2
Annak ellenére, hogy a fesztiválzárón vetített, a tömegek által nyálcsorgatva várt Ip Man 2-n (kritika az Ip Man első részéről) már nem lehettem ott (szép lassan a szervezőcsajok idegeire mentem, mivel két óránként rákérdeztem náluk, jött-e már a filmből legalább egy megtekintő dvd, abban a reményben, hogy a sajtószobában még premier előtt megnézhetem. No such luck.), Hongkong idén rendesen odatett Udinének. A fesztivál legviccesebb filmje Derek Kwok Gallants-a, amely, ha hozzám hasonló old school kungfufilm-rajongó vagy, maga a mennyország. Micsoda szereplőgárda! Leung Siu Lung, Chen Kuan Tai, Michael Chan, Teddy Robin Kwan! Megtarthatjátok a kikent-kifent, fiatal sztárokat, ezeknek a vénembereknek a kisujjában több a tehetség, élet és tudás, mint a dzsordzsklúnikban, andzselinadzsolikban vagy - hogy földrajzilag relevánsak maradjunk - Lee Byung-hunokban (guglizd meg) összesen. Szenzációs, kőkemény akciókoreográfia és remek poénok keverednek kedves pátosszal ebben a komédiában - a hongkongi filmek szerelmeseinek kötelező.
Gallants
Éppen úgy, ahogy a Dream Home is, amely biztos vagyok benne, amint forgalmazásba kerül, óriási botrányt fog gerjeszteni, arról már nem is beszélve, hogy újraéleszti majd a Category III-filmeket. Mivel kénytelen voltam sajtószobában nézni, hiszen a vetítésről lemaradtam, nekem a dvdscreener jutott: a kép sarkában ott virított a "for HK censor" felirat. Lesz munkája vele, a Dream Home ugyanis annyira kegyetlen, véres film, amilyenhez hasonlót utoljára nem is tudom mikor láttam. Ja de: a francia L'enterieur-höz tudnám hasonlítani, nem csak brutalitásában, hanem témájában is: ezúttal is egy magányos nő a főszereplő, aki tudja mit akar, és elhatározza, hogy megszerzi, minden áron. A Fire of Conscience, Dante Lam munkája a hongkongi zsarufilm halhatatlan tradícióját viszi tovább, a főszerepben a szupersztár Leon Lai-jal. Technikai szempontból csúcs produkció, részletesen megírt, vágtató történettel, látványos, ötletes vizuális megoldásokkal. A Comédie Humaine-t Chapman To jutalomjátéka teszi emlékezetessé: a figurái miatt kissé bárgyúnak ható, ugyanakkor helyenként meglepően érzékeny vígjáték, tele a hongkongi filmhistória mérföldköveire kikacsintó utalásokkal.
Dream Home
Kína egész pályás letámadást játszik, mint ahogy játszott mindig is. Még a szórakoztató filmjeikben is kellemetlenül ott az agymosott ideológia. A Bodyguards and Assassins című óriási költségvetésű koprodukciójukat (a szereplőgárda nagy része hongkongi sztárokból áll, persze ma már Hongkong újra Kínáé) is a politika mételyezi, hasonló mondanivaló 1997 előtt egy hongkongi filmben elképzelhetetlen volt: Szun Jat Szen a városállamba tett látogatását a múlt század elején a Qing-császár csatlósai igyekeznek szabotálni, pontosabban levegőbe röpíteni a szervezkedő forradalmárt. Természetesen hazafiak tömege érkezik segítségére, akik példamutató önfeláldozással döglenek halomba csak azért, hogy a Csodálatos Fővezér épp bőrrel megússza a várostúrát. Rendkívül frusztráló film a Bodyguards and Assassins: tiszta pazarlás volt erre a sztorira ennyit költeni, ilyen sztárokat felfogadni, efféle koreográfiát a harcoknak kidolgozni - úgyis mindenki bekrepál, mert a forradalom mindenek előtt való. Anyád.
Bodyguards and Assassins
Chen Koufu The Message című tavalyi filmje szintén túlzásba eső módon ideologikus, ráadásul ennél már a formai szint sem működik. Nevetségesen túl lett rendezve: minden ajtócsapódás mennydörgés-szerű, minden lélegzetvétel hurrikán-hang: a legpitiánerebb gesztusok is operai komolysággal kerültek filmre, grandiózus fahrtokkal körítve. Ha a lényegtelenség összességét csúcspontként rögzítem, az unalom garantált. Kellenek a hullámvölgyek, ebből itt ilyen nincs. A City of Life and Death-ről a Titanicos tudósításomban már írtam, előnye többek között, kőkeménysége mellett éppen az ideológiától való elhatárolódása. Lásd a cikket amott.
The Message
Sajnos idő híján az új japán filmek közül egyedül Inudo Isshin Zero Focus-át tudtam csak megnézni, amely kedvenc japán rendezőm, Yoshitaro Nomura 1961-es klasszikusának remake-je, utóbbi a japán filmhistória leghíresebb krimije. A film Matsumoto Seicho regénye alapján készült és egy fiatal nőről szól, akinek férjének nyoma vész egy vidéki kiküldetés során. A nő maga indul kinyomozni, mi lett az urával. A 2010-es film ugyanott sántít, mint Nomura eredetije, a második fele rendesen szaggat, gyakran unalmas, ám érdekes módon ezt is a képi világa segíti át a narratív fekvőrendőrökön: míg az eredeti egy éjfekete, gótikus melodráma volt annak minden sturmjával és drangjával, addig a remake az extravaganciájával és sztárjaival feledteti a dramaturgia hiányának kellemetlenségeit.
Zero Focus
