Kapcsolódó anyagok

A Zoli öt évvel volt fiatalabb nálam.

Amikor találkoztunk, ő matematikát tanult az ELTE-n, én a Főiskolán voltam rendező hallgató.
Én bent voltam, ő kint.

Én még sok kaput nyitva hagytam a magam számára, a szellemi középpontja az életemnek a Főiskolán kívül volt – ő elszántan és egyértelműen filmrendező akart lenni. Ő bent volt, én kint.

A felvételire szerette volna, ha felkészítem, így ismerkedtünk meg.

Intenzív személyiség volt, azonnal látszott, hogy amit akar, azt nagyon akarja, teljes lényével, akár nagy kockázatokat is vállalva. Ez a végletesség megmaradt benne a mai, utolsó napig, nem szelídült, nem lett racionálisabb, kompromisszum készebb, óvatosabb.

Emlékszem, milyen erősen hatott, valódi izgalmat borzolt a Főiskolán az első vizsgafilmje. Látszott, hogy valaki bejött az ajtón. És, nemcsak bejött, hozott is valamit, egy erős saját világot – hiába a meglévő világ elemeiből rakta össze, egyedüli volt, izgalmas és élő.

"Kamondi és a többiek"

Ebben a kicsi, mégis sok kisebb bugyorral rendelkező szakmában hasonló körökben mozogtunk. A Balázs Béla Stúdióban rövid ideig egy vezetőség tagjai voltunk. Csak én aztán lemondtam. A Fiatal Művészek Stúdiójában, a csodálatos Árvay Joli által a Magyar Televízión belül létrehozott abszurdan szabad szigeten szintén egy időben dolgoztunk, egy összetartó közösség tagjai voltunk. A Magyar Rendezők Céhében is vezetőségi tagok voltunk (csak aztán én lemondtam…) együtt Jancsó Miklóssal és a filmrendezők hercegével, Fehér Gyurival, hogy csak a már nem élőket soroljam. És nagyon fontos két évet öltünk bele az életünkből a Filmtörvény megalkotásába.

Műhelyben, stúdióban, vezetőségben vagy tárgyalóasztal mellett, Zoli mindenhol családot, otthont, szoros baráti kört, szellemi közeget keresett és próbált teremteni. Az ülések után nem hazamenni, hanem együtt, csapatban még meginni valamit, aztán még valamit és órákig beszélgetni. Munkáról és életről, ami ezeknek a hülye filmeseknek a legtöbbször megkülönböztethetetlen. Nem tudom, hogyan élte meg a film nélküli éveket, hogy mit pusztított el benne az, hogy az elképesztő intenzitását nem tudta  valamilyen tárgyra irányítani, alkotásra fordítani. Nem tudom, van-e szerepe a halálában annak, hogy a szakmánk így bánik velünk, az időnkkel, a bennünk dolgozó energiákkal. Amikor repülni szeretnénk, várnunk kell, sokszor évekig, amikor időre lenne szükségünk, néhány napra vagy még egy plusz negyedórára – akkor sokszor nem adatik meg.

Ma biztosan mindenki megáll egy kicsit. Ijedten, dobogó szívvel néz bele a semmibe, ami közelebb van, mint azt a sűrűre berendezett hétköznapokban érzékelnénk.

Jó lenne a megtorpanás után elővenni a telefont, és bepötyögni valamelyik rég nem látott kolléga számát. Megbeszélni egy találkozót, egy konkrétat, amit nem tologat egyikünk sem. Leülni egy asztalhoz, inni egyet. Meg még egyet. És beszélgetni sokat, hosszan, életről és munkáról, ami legtöbbünk számára ugyanaz.