Janis szerepét Penélope Cruzra szabta a rendező, a fővárosban fotósként dolgozó nő igazi madrileña, akit hippi szülei Janis Joplin után neveztek el, akit a kórházban csak legjobb barátnője látogat meg, aki teljesen független a családjától és önállóan tartja fenn magát. Ezzel szemben Ana még tizennyolc sem volt, amikor terhes lett. A lány elveszettségét és az újdonsült anya gondoskodását rendkívüli érzékenységgel egyesíti akár egyetlen gesztuson belül Milena Smit színésznő. Elvált szüleinek Ana inkább csak teher, az apja elküldte otthonról, az anyja (Aitana Sánchez-Gijón) pedig hiába fogadja be, saját színésznői karrierje sokkal fontosabb neki, mint gyermeke és unokája.
A két nő, Janis és Ana kapcsolatát meghatározó melegség, mint a legtöbb Almodóvar-filmben, perzselő szenvedélybe és fájdalmas tragédiákba fordul, azonban a rendező a rá jellemző, túlburjánzó, szinte szappanoperai melodrámát ezúttal őrlángon tartja. A nagy veszekedéseket nem tágas terekben, bonyolult koreográfiákkal mutatja meg, hanem szűkös képekbe szorítja, gyorsan letudja a szenvedélyes jeleneteket. Persze korábbi melodrámáihoz hasonlóan a Párhuzamos anyákban is túlzásokkal dolgozik, hogy aztán valami húsbavágóan valóságosat mondjon el arról, mit jelent spanyolnak lenni. A rendező a sztereotípiákat felhangosítva mutat meg valami esszenciálisat a környezetéből; szereplői indulatosak és impulzívak, szobáikat telezsúfolja meleg színű, különlegesen látványos tárgyakkal, a tipikusan spanyolból mutatja meg az összetéveszthetetlenül egyéni helyzeteket.
Bár korábbi filmjeiben a spanyol közeg társadalmi-politikai elemzése helyett mindig az emberi viszonyok kerültek középpontba, a Párhuzamos anyák ebből a szempontból fordulatot hoz a Almodóvar karrierjében. Legújabb filmje ugyanis egy konkrét jelenségnek, a spanyol társadalom saját történelméhez fűzött változó viszonyának dokumentuma is. A Franco-diktatúráról való hallgatás politikájának helyét egyre inkább átveszi a szembenézés igénye, ez a jelenség pedig elsődlegesen meghatározza a film kerettörténetét, vagyis Janis saját múltjához való viszonyát is.
Almodóvartól váratlan gesztussal indít a film; Janis egy fotóalanyának, az archeológus Arturonak (Israel Elejalde) részletezi dédapja polgárháború alatti meggyilkolásának körülményeit annak reményében, hogy a férfi segíthet neki feltárni a háborús tömegsírt. A találkozók egyikén pedig, mintegy mellékesen, lefekszenek egymással, és Janis teherbe esik.
Janis családi múltja felé gyakorolt gesztusáról gyorsan elterelődik a figyelem, a sírfeltárás szinte a történet végéig a háttérben marad. Almodóvarnak még nincs valódi mondanivalója az emberek történelemmel való viszonyáról vagy a jelent ezer szálon meghatározó múltról, annál erősebbek az érzései viszont a valósággal való szembesülés elkerülhetetlenségét illetően. Janisnek, ahogyan saját családja történetét, úgy a közössége történelmét is fel kell tárnia, és Ana előtt is fel kell vállalnia egy sorsfordító titkot. Beazonosítani és szembesülni, ez Janis feladata, az ő belső kényszere tartja össze a történet két, egyébként markánsan elkülönülő szálát.
Ebben a folyamatban az archeológus kis túlzással szükséges rosszként jelenik meg; a Párhuzamos anyákból szinte teljesen kiszorulnak a férfiak. A gyerekcsinálás aktusa egy pillantás alatt megtörténik, Arturóval való kapcsolatát a Janis érzelmi élete szempontjából nélkülözhetetlen jelenetekre rövidíti, Ana apja meg sem jelenik a filmben. Amikor Janis szülőfalujában végül megtörténik a sírfeltárás, csak az események hátterében vagy éppen az ásatáson „eszközként”, elvétve bukkannak fel férfiak. A legfontosabb férfi karakterek a múltbeli kegyetlen kivégzés áldozatai, halottak, akik a nők emlékezetében, az általuk őrzött történetekben elevenednek meg.
Mindezt számba véve a nők közössége már nem csak valamifajta meghatározhatatlan misztikummal írható le, ereje olyan konkrétumokban is kifejeződik, mint az életadásra való képesség vagy a férjüket a háborúban elveszítő asszonyok egymásra utaltsága.
A Párhuzamos anyák plakátját a több, mint tíz évvel ezelőtti Megtört ölelések című film egyik díszletelemeként láthattuk először
Amikor Janis közelebb kerül Anához, többek között anyai szerepeket is magára vállal; nem barátként, hanem gondviselőként lesz a lány életének része, viszonyukat meghatározza az alapvető női tudások átadása. A film egy fontos pillanata a közös tortilla (omlett) készítés. A tortilla, ami csak úgy, mint az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén gazpachója, nemzeti étel, mesteri elkészítésük identitásformáló elem. Ugyanakkor azokat a nőket is szorosan a főszereplőkhöz kapcsolja, akik láthatóan a legkevésbé sem osztoznak az anyai érzésekben, mint amilyen Ana anyja vagy Almodóvar egyik legkarakteresebb színésznője, Rossy de Palma karaktere, aki Janis legjobb barátnőjeként végig a fotós mellett áll.
Ahogyan Spanyolországban a Franco-diktatúra rémtetteivel való szembenézésről, úgy nemzetközi szinten egyre több szó esik arról is, hogy a történelemkönyvekből miként és mi okból maradtak ki a nők. Almodóvar szemlélete nem egyes nőket emel ki, hanem a sorsukban osztozó spanyol nők együttműködését, ezzel a jelentős személyiségek félrevezető kultusza helyett a közösség és az összetartozás fontosságát hangsúlyozva.
