És megint dühbe jövünk

A hőségtől hullámzó autópálya csomópontok, ahol az eszement hajszákban ripityára törik a kocsikat a szuperhekusok, a kisbüfék, ahol bűnvadász hőseink ismeretlen ismerősként bunyóznak rosszfiúkkal, kaszinók és fogadóirodák, ahol nagytermészetű emberek hatalmas szivarokat szívnak és ráharapnak a tipikus amerikai szendvicset összetartó fogpiszkálókra. A közösen készített Bud & Terence opuszokban a képlet mindig ugyanaz: nem színészként fungálnak, hanem kiszámítható „karakterként” – és nem eljátszanak, átélnek valamit. Mindig ugyanazt a „típust” személyesítik meg, kisebb módosításokkal, és a sztorik vonalvezetése is egyirányba mutat. A hamiskás mosolyú, gyakorta viciózus, csínytevő, extrovertált Terence hozza a csajozós figurát, a nem túl kommunikatív (szemében a résnyire szűrt valóság), behemót Bud  pedig a nyugodt erőt: bumfordi test, mely érző szívet takar. Útjaik a filmek elején valahogyan keresztezik egymást és onnantól kezdve jóban-rosszban vállvetve együtt küzdenek a Nagyok, a Gonoszak, a Rosszak ellen. Gyarló közemberként osztják az igazságot a Gyengék, a Rászorulók, az Elesettek védelmében. Persze rendre ők is egy kicsit póruljárnak, de a tanulsággal együtt mindig meglesz a jutalmuk. Tökéletes ellenpontjaik egymásnak, de ahogy a párosok nagy könyvében meg van írva: az ellentétek - Stan és Pan, Riggs és Murtaugh, Bud és Terence - vonzzák és kiegészítik egymást..

 

A csalás és hazugság lesz a sztori  kenőanyagává

Kultfilm kritikánk tárgyának eredeti címe Pari e dispari. Rulettől és egyéb szerencsejátéktól fertőzött páratlan párosunk a fogadások világába kirándul, a tét-hely-befutó szentháromságában mindenhova ellátogatnak, ahol nyertesekre, vesztesekre, játékosokra és megfigyelőkre oszlik az embertömeg. A film során ló- és galoppversenyen, agárfuttatáson, amerikai foci mérkőzésen, motorcsónak- és roncsautóderbin veszünk részt, sőt még egy – a golfhoz és a curlinghez hasonlóan idióta és semmirekellő játékon – Jai Alai nevű kanalas-hajítós döntőn is, aminek a valóságban is nagymestere volt a filmben megdicsőülő Jamón Serrano, „a sportág nagy és színes egyénisége” (mellesleg ez egy népszerű sonkafajta).

A film a testvéri szeretet és együttműködés szép allegóriáját adja, nemcsak a tartalmát tekintve, hanem a közreműködőket: páratlan páros-tandem a stábban is akad. A fülbemászó, lazázó zenét komponáló Oliver Onions együttes, azaz a Di Angelis-testvérek (Guido & Maurizio) – akik rendesen otthagyták kézjegyüket a 70-es évek filmzenéit tekintve: Sandokan, Piranha-filmek, Alain Delon Zorrója, Keoma, stb. -, és  a filmet jegyző Corbucci-fivérek családi összefogásuk révén puszta véletlenből is hitelesítik a film mondanivalóját.

Filmforgalmazói és fordítói összeesküvés, hogy sokan egymás folytatásaként ismerik a Különben dühbe jövünk (1973) meg az És megint dühbe jövünk (1978) c. filmeket. Nyilván promóció szempontjából célszerű volt összekapcsolni őket, de semmi közük egymáshoz, csak hogy mindkettőben Bud és Terence osztja az eszet és a pofonokat, a rosszfiúkat pedig a csetlő-botló, remek karakter- és manírkészlettel felvonuló szokásos epizodisták adják. A Különben dühbe jövünk jóval gyengébb az És megint…-nél, fésületlen és sületlen, nyakló nélkül tobzódik a ripacsériában; arra jó, hogy megágyaz a Sergio Corbucci mesterművének, az És megint…-nek. Remek forgatókönyvből (Bruno Corbucci is besegített) ügyes színészvezetéssel alkotott csupaszív, feledhetetlen akcióvígjátékot: a mázlifaktor bejött, itt mindenki megtalálja, ami a fogára való. Évődő szerelmi szál, jól koreografált, mulatságos bunyók, zseniális párbeszédek, párhuzamos és egymást keresztező történetszálak, csavaros happyend.

 

Bunkó vagy, Bugsy! Bud Spencer és Claudio Ruffini

A film sztorija – van olyan, ki nem ismeri?! – dióhéjban: az eminens és rátermett tisztet (Terence Hill alias Johnny Firpo hadnagy), aki leginkább Art Garfunkel-fizimiskáját idézi, megbízzák egy szerencsejáték-maffiahálózat lebuktatásával, s a sors szándékosan mellérendeli a melák kamionost, aki anno megcsömörlött a fogadásoktól (Bud Spencer – alias Charlie Firpo). Az egykori – ma már visszavonult – szupersztár szerencsejátékos kénytelen tétet emelni, kelletlenül még egyszer alászáll a bukik világába, hogy tapasztalatával és határozott fellépésével segítsen testvérének és hogy előteremtse a pénzt Papikájuk drága szemműtétére. A Firpo-fivérek tönkreverik a játékbarlangokat, mindenki megkapja megérdemelt jussát. A nagy csalafintaság nemcsak ott rejtőzik, hogy minden figurát tudjuk szeretni (még a „gonoszak” is szimpatikusak és esendőek – vö. Casino), hanem hogy a filmben a csalás, színlelés és hazugság lesz a sztori szervezőelemévé és kenőanyagává, az átverés és trükközés katalizálja szemfényvesztő módon az eseményeket, s a cél szentesíti az eszközt alapon egy pillanatig sem kérdéses, hogy ami történik, az erkölcsös és megengedhető.

Ha ebben a fénytörésben néznénk a filmet, akkor ez egy arcátlanul rút dráma, számos durva epizóddal: a gyengéket megalázzák (Bob falatozója), bárminek az elfuserálásért verés jár, a csecsemőt ki akarják hajítani az ablakon, Johnny szétszivatja az önzetlen, hiszékeny Charlie-t a fagyiskocsijában, holott az előbb lopatta el a kamionját, gonosz színjáték keretében a vakot játszó Papi citrommal fröcsköli tele a szemét, a kezét pedig leforrázza.

 

Simán elfogadom a tejszínhabos tortába nyomott fejet is Nimfasz - Sal Borgese

Csakhogy itt belép a szellemesség és laza jópofaság, ami az egész vérdrámát idézőjelbe rakja, felmenti, és száműzi a korhatárkarikákat. Johnny Firpo fogja össze a szálakat és mozgatja az eseményeket, mindent lát előre és mindent megtervez: pimaszul karrierista, palira veszi korpulens, önfeláldozó féltestvérét, beeteti a Papi-epizóddal, beáldozza kamionját, majd dolgoztatja a saját céljai érdekében. Terence jól színészkedik végig, hol a hülyét játssza, hol a segítőkész együttérző bátyót A jámbor Charlie Firpónak csak a film végén esik le, hogy kegyetlenül kihasználták, a film egyetlen komolynak szánt jelenetében mint egy porcelánboltba beszabadult elefánt zúzza szét a kocsmát, de miután kidühöngte magát, elindul segíteni a „kékszemű bájgúnárnak”.

Ez az akcióvígjáték kiemelkedik a kaptafa filmekből. Közhely, de ez esetben helytálló: minden jelenet nagyon el van találva, igazán vicces momentumokkal, remek koreográfiákkal, helyzet- és jellemkomikummal van könnyedén teleszőve, nincsenek üresjáratok, nincs limonádé poénkodás. A legjobb közös filmje a polgári nevén Mario Girotti és Carlo Pedersoli párosnak az 1969-től 1985-ig tartó időszakot tekintve: olyan magas színvonalú, mint szólóban az első Piedone-film vagy Terence Szuperzsaruja (és ott még nyakába kapta Ernest Borgnine-t is!). Az És megint dühbe jövünk a vicces bűnügyi filmek mintadarabja, a Miami-opuszok legkedveltebbje: a talján filmes szindikátus ekkortájt Mekkaként funkcionáló floridai központban rengeteg hasonszőrű mozi készült, de az És megint…-hez egyik sem fogható.

A felejthetetlen pillanatokat a remek magyar változatnak is köszönhetjük: Nynfasból Nimfászt, Parapolisból Paraguliszt csinált Schéry András parádés szövegeit sokan kívülről idézgetik – hálisten, nemcsak sirályul tudott -, számos beszédfordulat beépült a köznyelvbe („Bunkó vagy, Bugsy!”; „Csak ki ne spórold a pisztáciát!”, „Nemcsak Travoltát hívják Johnnynak.”„ zsugabubus", stb.), baráti társaságok Bud-Terence filmes délutánjaikat hagymásbab-partival ünneplik. A rajongóknak a mai napig ad munkát Schéry a sok apró, rejtett poénnal és alig hallható foszlány-párbeszédekkel („Vedd ki a könyöködet a vesémből!”). Áldhatjuk a zseniális szinkront is: itt egyszerre darál kommentátorként Vas István Zoltán és Vitár Róbert, egy mondat erejéig meghalljuk a még pályakezdő Rudolf Pétert, de a prímet Csákányi László Papija, Újréti „Terence” László és Bujtor „Bud” István viszi, Gáti Oszkárral és a Nimfasz Korporésön további tagjaival. A filmben komoly drámai fejlődés zajlik, a dramaturgiai csúcspontjai egyfelől a menetrendszerű bunyók, másfelől a komoly fordulópontnak számító események: pl. „a testvéred vagyok”, „a papi lát!” Hőseink bolyongásuk során számos kalandon vergődnek át,  míg a végén elérnek Paraguliszhoz, a Göröghöz, a végső nagy ellenfélhez, aki nem tűri a viccelődést a kártyaasztalnál, és aki egyszer már megismerkedhetett Bud öklével.

És megint... klasszikusok: „Dobjátok oda a cápáknak!” „Ha kicsi a tét, a kedvem sötét.” „Te, Bugsy, te bunkó vagy, kitömnivaló barom vagy és akkor még finoman fogalmaztam!” ”- Mennyibe kerül az a műtét? - 100ezer dollár. - 100ezer dollár? Mi lesz ez, fejátültetés? - Ööö, nem, csak a Papi kék szemet szeretne és az drágább... „ „- Adj már nekem is egy tölcsért ! - Tutti frutti, karamell, vanília. - Pisztácia. - A pisztácia kifogyott. Van vanília, tutti frutti, karamell, rumos dió, kávé. - Oké, akkor legyen vanília pisztáciával. - A pisztácia kifogyott. Van vanília, karamell, tutti frutti, rumos dió és kávé. - Oké, akkor legyen mondjuk tisztacsokoládé egy kis pisztáciával. - Mondd, Te süket vagy? A pisztácia kifogyott, csokoládé nem is volt ! - Azért ne kapd fel mindjárt a vizet, ha nincs nincs. Szóval akkor, mi a választék? - Van vanília, tutti frutti, karamell, rumos dió és kávé ! - Megjegyeztem. Akkor mondjuk legyen egy kicsi mindből. Tutti frutti, karamell, vanília, rumos dió, kávé. ... Ja, csak ne spórold ki a pisztáciát...”

 

Mindenki mástól vérciki lenne a rulettba repülő metszőfog Paragulisz - Luciano Catenacci

Külön elemzést érdemelhetne akár a verekedések koreográfiája, rituáléja: mindenhol felbukkan néhány jól bevált ütéskombináció. Említést érdemel a jellegzetes Bud-féle leütés (ökle aljával függőlegesen fejbúbon csapja az összecsukló delikvenst), Bud kétkezes fültőpofonja és a rajta fürtökben lógó tömeg szorításából való szabadulás (tömeg hullámzik, felemelkedik majd szétterül a két szőrös kéz csépelésére), valamint a hosszúkás tárgyak (dákó, lovaglópálca, kugli…) kreatív használata a rosszfiúk fegyelmezésére Terence részéről.

Kicsit paródiának is érezhetnénk, ha nem lenne anakronisztikus: így jut el a Mennyasszony Billhez Tarantinónál, így kapcsolja le Starling ügynök Buffalo Billt – hogy a Billeknél maradjunk – A bárányok hallgatnak-ban. A nagy találkozás, a nagy szembenézés, a mindent eldöntő pókerparti precízen kidolgozott, ráérős leszámolássá fajul az úszó kaszinóban, vérbeli slapstick-haccacárét láthatunk bőlére eresztve, visszanyesett agresszióval.

Dolgozik az effektosztály a kiklopfolt húsokkal, falhoz csapott vizesrongyokkal, csattognak a tonnás pofonok. Mindenki mástól vérciki lenne a hózentrógerből kilőtt vodkásüveg, vagy a rulettba repülő metszőfog; tőlük simán elfogadom még a tejszínhabos tortába nyomott fejet is. A spagetti-western patternjei és tipikus beállításai, valamint a némafilmek egyetemes, mindenütt érthető mozgás- és gesztusvariációi köszönnek vissza a kocsmai bunyókban, csak éppen a 70-es évekre hangolva.

Itt még gyakorta egy-az-egybe, pusztakézzel intézik el a dolgokat (emlékezzünk a betoncipős Joe DeMiróra), a kedves zsebmaffiózók sajátos lovagiasságával; pisztoly csak egyszer kerül elő. Jelentéktelen epizódisták lesznek szó szerint és a filmtörténetben is halhatatlanok a Bud-Terence filmekben, ugyanaz a gárda kolbászol a legtöbb filmjükben körülöttük. Az És megint dühbe jövünk a műfaj letaszíthatatlan állócsillaga, minden korosztályt 30 éve hengerlő iránypont és mérce: sikerének titka, hogy akárhányszor megnézhető, a viccek újraátélhetők, a sztori mélyebb rétegei – mint a hagymahéj – izgalmasan lefejthetők. Megunhatatlan klasszikus. Miért bírjuk az immáron 75 és 66 éves Bud és Terence filmjeit? Jó sztorik, jó kis bunyók (ahol nem a történet van a bunyóért, és nem is fordítva: szépen kiegészítik egymást), nincsenek bennük hulla hegyek (gyakorlatilag hulla sincs bennük), nem tocsognak a szereplők vérben, remekül megírt és kijátszott poénok vannak belezsúfolva a színvonalas, cseppet sem hivalkodó, a történést szolgáló képekbe. Ha mostanában vasárnap esténként egy kis kereskedelmi tévé adójára kapcsolva ugyanezeket tapasztaljuk a Linda vagy az Angyalbőrben sorozatok alatt, akkor ne csodálkozzunk: minden klappol bennük, igazi mestermunkák. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy mikor láttuk ezeket a filmeket, még nem beszéltünk a mindent megszépítő időről és a filmhez kapcsolódó emlékekről. Ha Bud és Terence kilúgozódna fejünkből, elmúlna a nosztalgia is…

És megint... klasszikusok: „- Mindjárt itt van Bob falatozója, ott föltankolok. - Van friss halad? - Persze hogy van, Charlie, már hogy ne volna. - 15 kilót adj. - Mennyit? 15 kilót? - Annyit mondott. S mibe, hogy nyersen akarja. - Nyersen? Tényleg nyersen akarod Charlie? - Tényleg nyersen akarom. És adj még egy tripla hamburgert és három sört. Meg azt a tortát sok tejszínhabbal.” „Marhák, be ne dőljetek, csak dákó van nála!” „Tíz narancslé 5 centért?! Nagy koponya vagy, Bob.” „- Idefigyelj te búbánatos aszottmajom, mi az, hogy nem akarod beállítani ebbe a tetűfészekbe a mi játék-automatánkat? - Nem akarom, mert itt már van egy játék-automata! - Igen ám, csak, hogy azt az ócska kasztnit nem mi állítottuk be ide!” „ - Nem láttál egy olajos képű fickót overállban? - Tükörben láthatsz te is. - Te, téged ismerlek. Te szállítottad ide a hajómat, nem? - És? - Valaki megbabrálta a motoromat és lerohadtam. - Nem tud érdekelni. - Mi ez? Hagymásbab? - Nem, krumplis hal. - Szeretem a hagymás babot. Sorsoljunk, ha fej enyém, ha írás, megfelezzük. - Én sohasem fogadok, s főleg, nagyon nem szeretem, ha valaki a kajámra pályázik.”