2009. 03. 18. filmhu
Závada Pál néhány éve tótkomlósi fotókhoz kapcsolódó emlékeiről cikkezett. A sajátos, személyes és történelmi múltidézésből film készült, Arctalan árnyak címmel, amelynek bemutatójára március 19-én 11.00-kor kerül sor Budapesten a Ráday utcai Filmes Házban. Az Arctalan árnyakról a filmhu kérdezte Radó Gyula rendezőt és Bubryák Istvánt producert, az írót pedig
a litera faggatta
.
(„Ez a tótkomlósi Komló szálló hajdan - Weisz Sándor képén, aki a fali kirakatban hirdeti is szolgáltatásait (kellő nagyítás esetén látható). Weiszékről, illetve a helyettük fölrémlő arctalan árnyakról szól a film, és ezt a fölidézést ebben a - mára már kiürített, omladozó - szállóban kíséreljük meg.”)
Litera:
Könyvnek készült az írás, vagy mindjárt a film számára?
Závada Pál: Nem gondoltam könyvre. Amikor megjött a felkérés, hogy írjak ebből egy forgatókönyvet, akkor rögtön nemcsak írtam, hanem mellé raktam a képeket is, abban a sorrendben, ahogy majd mutogatom őket. Egyébként az ambícióm ennél tovább terjedt, azt szerettem volna, hogy az én vetítésem a laptopról mint hasznos mozgókép kerüljön be a filmbe. Ezt azonban nem sikerült megoldani, csak úgy, hogy a kamera „kívülről”, a monitorról rögzítette a képeket, s azokkal aztán ők manipuláltak. Tehát nem az látszik, ahogyan én manipulálok velük. Ez nekem csalódás volt, őszintén szólva, mert van egy kész programom a gépemben, szerintem azt egyszerűen át lehetett volna venni digitálisan.
("Csupa magyarok. A beöltözött tót lányok, a zsidó Weisz, aki fényképezi őket, az utcán a fölvirágzott szekér, a fehér ló, mindenki magyar. Kinek fáj Trianon, magyar az, ha tót is, mondta sztarí Hrdlicska harangozó, főleg ha záróra közelgett.")
Litera:
Megismerted így, utólag a Weisz családot, miközben a képeiket nézted?Z.P.: Igen, tudtam beszélni kortársakkal, akik a fiúkat, Lacit és Imrét még személyesen ismerték. Édesapám is emlékszik Imrére, aki túlélte a szörnyűségeket, és a háború után tovább dolgozott fényképészként, az apjukra, Weisz Sándorra már csak úgy, hogy volt egy öreg fényképész, aki ott mászkált a masinájával. Élt Tótkomlóson egy zseniális fotós, és senki nem tud róla semmit, azt sem, hogy nézett ki. Bár, a film végén van róla is egy kép, azt a rendező, Radó Gyula szerezte valahonnan. Ha egyáltalán az tényleg az öreg Weisz.
(„Ennek a templomba készülő tótkomlósi szlovák lánynak a lábánál látszik egy árnyék - én úgy képzelem, hogy ez a fényképész, Weisz
Sándor sapkás fejének árnyéka. Mások szerint egy profi nem követ el
ilyen hibát. Szerintem pedig direkt hagyta ott árnyát.”)
Litera:
A fotós mesterség láthatóan foglalkoztat téged, már a Kulákprés óta.Z.P.: Úgy, hogy én soha nem fényképeztem, komolyabb dolognak tartom annál. Ha megkérnek, hogy kattintsam el, hát jó, de különben nem. De csak a régi képek izgatnak, az újak nem. Meg aztán a fénykép ad nekem egy másik fázist, a forrásnak, mint anyaggyűjtésnek egy másik terét, igen pontos, éles megvilágításban. Ráadásul még valami feszültséget is azzal, hogy egy másik nyelven beszélő híradás a múltból, és ez az írásos forrásokkal együtt nagyon inspiráló számomra. Közben, persze, rengeteg dolog történik bennem, az egészet én magammal csinálom, és ez akkor is megvan, ha a filmesek nem keresnek meg, legföljebb nem kerül nyilvánosságra. Az például, hogy a kerek fekete árnyék a lány lába előtt a fotós feje, nagyon régóta az eszemben van.
Litera:
Könyv nem lesz belőle?
Z.P.: Ilyen formában nem. Talán regényként. Érdekel, hogyan lehet fikciós szövegbe képeket illeszteni. Utaljak-e magára a képre, vagy éppen ne arról beszéljek, ami amúgy is látszik. Érzem, ahogy kép és szöveg inspirálják egymást. Meg sokat segít, hogy magam is tótkomlósi lévén, ismerem ezeket a figurákat a fotókon.
(„A kedvenc Weisz-fotográfiám - egy nyilván családi alapon szerveződött falusi vonószenekarról, 1935-ből.”)
A Literán megjelent interjút Zelki János készítette.A Filmhu írása az Arctalan árnyakról itt olvasható.