1989 december 21-én Nicolae Ceaușescu rezsimje megbukik. A véreskezű diktátor elmenekül a fővárosból, miközben országszerte tömegtüntetések zajlanak minden nagyvárosban. Nagyszebenben a civilek blokád alá vonják a Securitate (a román kommunista rezsim titkosszolgálata és kémszervezete) és a milícia épületét, odabent a titkosrendőrség és a rendőrség tagjai fejvesztve próbálnak eligazodni a rájuk omlott rendszer káoszában.

Két út áll előttük: vagy kimennek az utcára a tömeg közé, vállalva a lincselés kockázatát, vagy a velük szemben lévő katonai bázison állomásozó egységtől kérnek támogatást. A tömeg betör az épületbe, aminek következtében tűzharc alakul ki. Senki nem tudja, ki lőtt először, de elszabadul a pokol a szűk folyosókon és az épület előtti téren. Azonban a támogatás nem érkezik meg, sőt a hadsereg parancsnoka a forradalmárok oldalára áll és a rendőrök közé lövet. A túlélőket a helyi uszoda egyik leeresztett medencéjébe terelik, ahol embertelen körülmények között tartják fogva őket.

Az alábbi események elmesélése teszi ki a film első bő fél óráját. Giurgiu biztos kézzel építi fel az egyre jobban elharapódzó világvége hangulatot, a felfordulásban pásztázó kézikamera mindig más szereplőt talál magának, akit követni próbál. A hosszú snittek koreográfiája olyan érzést kelt, mintha csak Az ember gyermeke akciójelenetei tértek volna vissza kelet-európai köntösben. Azonban pontosan ez az erő válik a film egyik nagy gyengeségévé is.

 

Komoly kihívást okoz eligazodni az események sűrűjében, ember legyen a talpán, aki bármit is képes átlátni ezekből a jelenetekből. Nincsenek szereplőink, csupán vadidegen arcokat látunk, akikről fogalmunk sincs, hogy kik. Sajnos emiatt a feszes és nyomasztó felütés egy idő után már csak meglehetősen bosszantó hangzavarrá és rángatózó képek sorozatává válik. Szerencsére a szekvencia lezárultát követően a film megtalálja a maga ritmusát, amit utána magabiztosan végig is visz.

Miután tanácstalan rendőrök és ,,szekusok” tömege gyűl össze a medencében a pálforduláson átesett katonai vezető, Dragoman parancsnok (Iulian Postelnicu) beszédet intéz hozzájuk, amelyben háborús bűnösnek és a nép ellenségeinek titulálja őket, akikre büntetés vár. Senki nem mehet sehova, a fogvatartottak gyászos körülmények között (alig jut étel és víz, két vécé van több száz emberre, nincs fűtés) kénytelenek raboskodni.

A túszok között közelebbről is megismerjük Viorel rendőrkapitányt (Alex Calangiu) az egykori securitate tisztet, az ő szemén keresztül és vele együtt próbálunk eligazodni az anarchikus állapot útvesztőiben. Már amennyire ezt Giurgiu engedi nekünk. A Libertate egyik legnagyobb erőssége, hogy nem próbálja meg ártatlan hősök és gonosztevő zsarnokok mentén felosztani a helyzetet. Bátor írói vállalás egy ex-titkosrendőrt a film főhősének választani, akiről a történet előrehaladtával egyre sötétebb titkok derülnek ki.

 

Miközben sorra hullanak ki a csontvázak a szereplők szekrényéből, ő és vele együtt sokan mások is meggyőződve gondolják, hogy semmi rosszat nem tettek. Mindenki múltjában megvannak az előző rendszer szégyenfoltjai, amelyek ugyanabból a túlélési ösztönből erednek, amelyek a forradalom káoszában és a medencében raboskodva is működésbe lépnek. A színészek kiválóan használják az eszköztelenség erejét a kisember megjelenítéséhez. Nincsenek széles gesztusok, drámai nagyjelenetek, csupán értetlen emberek, akik haza akarnak menni végre.

Miközben a foglyok egyre inkább hozzászoknak a helyzetükhöz és elkezdik kialakítani a mindennapi életük új szabályait, a medencébe egyre több és több új embert hurcolnak be a katonák. Dragoman parancsnok megszállottan hajtogatja, hogy ellenforradalmár terroristák támadásra készülnek, és lassan mindenki ellenséggé válik a szemében. Nincs már szükség bizonyítékokra, elég ha valaki gyanúsan néz ki, vagy ha valaki hallott valamit. Így áll elő az a meglehetősen bizarr állapot, hogy rabtárssá válnak egykori rendőrök és a nemrég még általuk megkínzott lázadók. A bizonytalanság üldözési mániává erősödik, miközben odalent a teljes társadalom nyomorodik meg újra.

Rezignáltan konstatálják egyre többen, itt minden marad a régiben. A film egyik legerősebb jelenete, amikor az újraalakuló milícia egyik (régiúj) tisztje kihallgatja Viorelt, aki következetesen elvtársnak szólítja, mire az feszengve rezzen össze és hívja fel a figyelmet arra, hogy már nem elvtárs, hanem uram a megszólítása.

Giurgiu pontosan rátapintott arra, hogy a Nagyszebenben megtörtént abszurd dráma jócskán túlmutat önmagán. Leképeződik benne egy teljes ország, sőt az egész posztkommunista keleti blokk tragédiája. A betokosodott, sokáig megdönthetetlennek hitt rendszer megbomlása után sem indulhatott tiszta lappal az újrakezdés. Hogy a geopolitikai helyzet, a felgyülemlett traumák és sérelmek, a mindenkori hatalom árnyékában megbújó haszonlesők ténykedése vagy egész egyszerűen az emberi természet miatt volt-e a kudarc belekódolva a demokráciát zászlajára tűző rendszerváltásba azt sem a film, sem senki nem képes pontosan megválaszolni, és nem is lehet ezt elvárni egyetlen alkotástól sem. Harminc évvel a történtek után még mindig meglehetősen nehéz eldönteni, milyen mértékben volt ez egy valódi, alulról szerveződő forradalom és mennyire a Szovjetunió végét felismerő opportunisták hatalomtechnikai puccsa.

A film nem kevés cinizmussal, és annál is több keserűséggel von mérleget. Nem meglepő, elvégre Giurgiu annak a generációnak a tagja, amely a kommunizmusban nőtt fel, és amelyik művészetében rendre ezt a korszakot állítja párhuzamba a jelennel. Pontosan ismerték annak a világnak a jellemzőit, fel tudják idézni azt a naiv reményt, amellyel a demokrácia és a piacgazdaság érkeztével a szebb jövő iránt éreztek, és persze a kiábrándulás fájdalmát is, amely azóta beköszöntött.

A Libertate ‘89 azonban a román újhullám forradalmat feldolgozó filmjeivel ellentétben nem nevezehető különösebben szerzőinek. Erőteljesen kapaszkodik a műfaji elemekbe, viszont ezeket magabiztosan és színvonalasan képes magára formálni. Különösen örömteli, hogy az úszómedencében lezajló fejezet nem válik szájbarágós és olcsó parabolává, sokkal inkább az abszurditásra és az ember szinte mindenhez alkalmazkodni képes természetére hívja fel a figyelmet. Elvégre valahogy élni kell.

A rabok itt is szép lassan felhagynak a lázongással: Kártyáznak, egy gombóccá gyúrt sapkával futballoznak, szkanderoznak. Szilveszterkor még a tévét is bekapcsolják nekik, hogy együtt ünnepeljék az újévet. Őszinte örömmel ujjonganak és tapsolnak a tűzijátéknak. Egy másik jelenetben egy kiskatona véletlenül beejti a géppisztolyát a medencébe. Egy döbbenetesen feszült másodperc után Viorel a legtermészetesebb lazaságával kapja fel a fegyvert és nyújta vissza azt fogvatartójának, cserébe csak annyi szívességet kér, hogy hívják fel a nejét és nyugtassák meg.

A film tele van ilyen és ehhez hasonló helyzetekkel, melyek a kortárs román film egyik legnemesebb erényét villantják meg, mégpedig a hétköznapi apróságokba organikusan ágyazott mély többletjelentést. Tágabb kontextusban ugyanilyen fraktális apróság Nagyszeben esete az újkori román történelem alakulásában.

Tudor Giurgiu filmje tehát egy magas színvonalú és lendületes akció-thrillerbe ágyazott dráma, amelynek fájdalmas következtetéseit mindannyian érthetjük, éljünk bárhol Kelet-európában.

A filmnek jelentős magyar vonatkozása is van. A Nemzeti Filmintézet pénzügyi támogatásával valósult meg a forgatás, vágója Lemhényi Réka, egyik hangmérnöke Székely Tamás volt. Ráadásul a népes szereplőgárdában több kiváló erdélyi magyar színész is megtalálható, mint például Dimény Áron (Elfogy a levegő, Tündérkert) vagy Bíró József (R.M.N., Bibliothéque Pascal).

A filmet november 16. óta vetítik a magyar mozik.