A martfűi rém igazolja az előzetes elképzeléseket. A történet legfontosabb alakjai – a gyilkos, az ártatlanul elítélt szerencsétlen, illetve a nyomozást végző csapat tagjai – mellett a bemutatott miliő is életre kel a vásznon, amire szükség is van ahhoz, hogy hiteles ábrázolást kaphassunk a hatalom mindenhatóságának, a saját maga alkotta törvények esetleges földbe tiprásának egyébként nem csak a szocializmusra jellemző rendszerkritikájáról. A több szálon futó sztoriból a kisvárosi, lecsúszott egzisztenciájú nyomozó, a mellette törtető ügyész, majd az igazság feltárását a karrierépítés elé helyező utód hármasán keresztül mélyülhetünk el a rendszer működésének (vagy működésképtelenségének) vizsgálatában, míg a valódi és a feltételezett gyilkos párosa egy ugyanolyan vastag, de teljesen más vonalon, a bűn és bűnhődés koordinátarendszerében mozog helyenként kiszámítható, máskor meglepetést keltő irányban.
Az első gyilkosság minél gyorsabb megoldása érdekében elhamarkodottan elítélt, már bebörtönzése előtt is zavart érzelemvilágú vádlott sötét cellájában raboskodva lép rá az őrület felé vezető útra, a bűntények igazi elkövetője pedig a rácsokon kívül, saját személyisége zárdájában tébolyodik meg hasonló ütemben. Utóbbira jó bizonyíték a gyilkosságokat jellemző kegyetlenség egyre növekvő foka, vagy a kezdetben nyomtalanul elkövetett bűntettek esetlegessé, meggondolatlanná válása. A két lejtmenetet a néző is átélheti, mivel a börtönben történt hangsúlyos események bemutatása céljából újra és újra visszatérünk a rácsok mögé, a gyilkos eleinte még sötétben hagyott kilétére pedig nagyjából a film felénél járva fény derül. Ettől kezdve az ő nézőpontja is kiemelten fontossá válik az elbeszélés menetében.
Dacára annak, hogy a történet végkimeneteléről vagy a mérföldköveknek is beillő bűnesetekről viszonylag pontos képünk lehet a megtörtént események ismeretében, Sopsits fiktív elemekkel dúsított forgatókönyve elegendő feszültséggel szolgál egy valóban izgalmas film létrejöttéhez. A nyomozás folyamata, illetve az abban résztvevő karakterek egymás közti kapcsolatrendszerének alakulása például egész biztosan a fantázia szüleménye, miként az elkövető gondolatai felé célzott mélyfúrás is hasonló felfűtöttséggel jár. Az pedig, hogy az igazság felkent őrei közül ki hogyan viszonyul a Martfűt, majd az egész országot rettegésben tartó sorozatgyilkos felbukkanásához, újabb karaktertanulmányokat tesz lehetővé.
A különböző módszerekkel torzított képekben vagy a szokatlan beállításokban könnyen tetten érhető Sopsits korábbi munkáinak vizuális stílusa, az első rendőrségi kihallgatás jelenetének nyitó képe például hajszálpontos felidézése a Céllövölde hasonló szituációjának. A sűrűn alkalmazott nagytotálok a környezet bemutatásának már említett szerepét szolgálják, míg a celluloid használatának köszönhetően még közelebb kerülünk a megjelenített korszakhoz. Szabó Gábor operatőrnek lehetősége volt azokat a klasszikus fogásokat bevetni, amelyek HD vagy más elektronika használata esetén csak az alapanyagtól idegen módon álltak volna a rendelkezésére. Hogy A martfűi rém mégis közel legyen a thriller világához, arról többek közt a remekül eltalált filmzene gondoskodik, mindig a megfelelő tempóban kísérve az eseményeket, jócskán hozzájárulva a feszültség emeléséhez.
A film tizennyolcas karikáját nem csak a gyilkos tettei vagy a megtalált áldozatok naturalisztikus ábrázolása, hanem a választott téma is indokolja. Az, hogy Sopsits egy kéjsóvár sorozatgyilkos kisiklott életét vizsgálja, önmagában is elég lenne, de az ártatlanul elítélt figura börtönben átélt kínjai is húsbavágóak. A martfűi rém, amely a rendező korábbi munkáihoz hasonlóan nem könnyű darab, olykor kimondottan brutálisan, végig izgalommal telítve hozza össze a thrillerre jellemző feszültséget Sopsits továbbra is mélysötét és könyörületet nem ismerő világképével.
A MARTFŰI RÉM. Írta és rendezte: Sopsits Árpád. Fényképezte: Szabó Gábor. Vágó: Kovács Zoltán. Szereplők: Hajduk Károly, Jászberényi Gábor, Anger Zsolt, Bárnai Péter, Trill Zsolt, Szamosi Zsófia, Balsai Mónika, Réthelyi András. Magyar thriller, 121 perc, 2016.
