Frederick Wiseman legendás dokumentumfilmes idős nőgyógyászt alakít Rebecca Zlotowski keserédes melodrámájában. Az orvos rendelője igazi utazás időben és térben: az a fajta régi, elegáns iroda, amelyben van egy vizsgáló is, de valójában sokkal inkább hasonlít egy idős értelmiségi könyvekkel teli dolgozószobájára, mint egy olyan steril helyre, ahol mintát vesznek, leleteket böngésznek és recepteket írnak. A rendelőben játszódó jelenet nem csupán annak a lenyomata, hogy Franciaországban járunk, de annak is, hogy a termékenysége miatt izguló főhős, Rachel – aki láthatóan nem először jár itt és félig baráti kapcsolatot ápol a férfival – már nem fiatal.

Virginie Efira csodaszép alakításából és pár pofonegyszerű jelenetből azonnal megértjük, hogy Rachel egyedülálló, de nem magányos, hogy az élete így is teljes, mert tanári pályája szakmailag és szellemileg kielégítő, kollégái, tanítványai és barátai társasága elegendő, apja és testvére, a családi hagyományok szeretettel és biztonsággal veszik körül, és ráadásul elég jól van a bőrében ahhoz, hogy emellett még akár izgalmas alkalmi kapcsolatai is lehessenek. Ebbe a független életbe lép be Ali, akivel egy szempillantás alatt elcsábítják egymást – a játékidő tíz perce alatt már túl is vannak az első együtt töltött éjszakán, sőt, a film előrevetíti azt is, hogy a gyerekvállalás lesz kettejük között a fő konfliktus.

A kapcsolat természetes, izgalmas, vicces, a férfi pedig megnyugtatóan magabiztos, ugyanakkor sajnos épp, hogy elvált. De Rachel szerelmes, így ez nem riasztja meg, csupán óvatossá teszi, a férfit apaként még vonzóbbnak, négy és fél éves kislányát pedig magával ragadónak találja. A film idáig annyira idilli képet fest, hogy félünk, a kislány az első találkozáson Rachel nyakába veti magát, de szerencsére innentől jóval komplexebb képet kezd festeni a családról. Az első közös nyaralás utáni, vonaton játszódó jelenetben egymás meghitt ölelésében látjuk őket, és egy pillanatra el is bizonytalanodunk, mikor fog a film visszatérni a realitás talajára, ám azonnal kiderül, a jelenet valóban csak a kontraszt kedvéért merészkedik el a giccs határára. Innentől el is merülünk a negyven és ötven közötti pótanya dilemmáinak tengerében, és valóban összetett képet kapunk az érzelemvilágáról.

Zlotowski nem használ formabontó eszközöket, hétköznapi karakterdrámájában a hősök jól élnek, jól kommunikálnak egymással, és a konfliktusaik is életszerűek. Rachel olyannyira megszereti Alit és a kislányt, hogy szíve szerint a magáénak tudná mindkettőt, de közben felébred benne egy talán már el is temetett vágy a saját gyerek után, miközben abban sem biztos, hogy saját biológiai órája vajon megengedi-e még. Elkezd egy terhességben reménykedni, majd az mégsem válik valóra, elcsendesedik, nem kerül komolyabb válságba. A kislány a megismerkedés első varázsa után törvényszerűen lázadni kezd Rachel jelenléte ellen, épp, amikor ő már jócskán beleélte magát a közös élet varázsába, de a nő ezt is felnőttként kezeli, felvállalja csalódottságát.

Az Ali életében jelen lévő két nő, volt feleség és új barátnő kapcsolata ugyancsak nélkülözi a közhelyes vagy túlzó gesztusokat, és így válik mellbevágóan hitelessé. Chiara Mastroianni exfeleség-figurája hétköznapi nő, akiben van némi jól kezelt birtoklási vágy és lezáratlan érzelem, de Rachel belépését nagyvonalúan viseli. A két nő toleránsan, de azért zökkenőkkel tanulja egymás nyelvét, és ebbe a kapcsolatba még egy egy nagyon beteg szülőtárs, közös barát is belefér, akinek a történetszála szintén a felnőtt élet halk vívódásait, talajvesztett pillanatait térképezi fel.

A Mások gyerekei nem a nagy fordulatoktól szép, hanem az apró gesztusoktól, a balett óra végén elővett szívószálas gyümölcslétől, a gyerekrajz mögé rejtett családi fotótól – itt minden apró tárgy, mozdulat hatalmas jelentőséggel bír. És bár intenzíven tematizálja a B-oldalt pörgető főszereplő kapuzárás előtti kríziseit, mint a termékenység elapadása vagy a keserű helykeresés a patchwork családban, előterében mégis két felnőtt ember szenvedélyes párkapcsolata áll.

Virginie Efira és Roschdy Zem szerelmespárja eszembe juttatta Claire Denis tavalyi filmjét (Avec amour et acharnement), mely a maga jóval szélsőségesebb eszközeivel szintén egy szerelmi háromszöget bont ki. Juliette Binoche és Vincent Lindon nyers kettősének elementáris, szinte állatias vadsága egészen lágyra tekerve, de ott van Rachel és Ali kapcsolatában is. A férfi figuráját hiába lágyítják egy labrador házikedvenccel és az intellektuálisnak ható autótervező szakmával, egyáltalán nincs álomférfivá kerekítve, és éppen ettől olyan vonzó. Ahogyan Chiara Mastroianni kissé kétdimenziósra hagyott, mégis könnyen követhető exfeleség-karakterében is van némi életszerű ambivalencia, a film pedig éppen ezektől a kis szúrósságoktól olyan érdekes és emelkedik ki az átlagos midlife-crisis melodrámák tengeréből. Denis-hez hasonlóan Zlotowski is nagyvonalúan bánik a kihagyásokkal, a Rachel és Ali megismerkedésekor még olyan fontosnak tűnő gitáróráról például soha nem hallunk többé, de ez nem csorbítja a film átélhetőségét, inkább csak kellemesen zilált hangulatát erősíti.

A hősnőjével nagyjából azonos korú rendező neve a hazai közönségnek talán nem cseng ismerősen, pedig ez az ötödik nagyjátékfilmje, legutolsó, 2019-es munkája elérhető a Netflixen is. Az Egy emlékezetes nyár két kamaszlány története, Sofia és ​​Naïma egy közös, csellengő és tétova nyarat töltenek el együtt. ​​Naïma még csak 16, a Sofia Lorenre tudatosan is hasonlítani vágyó unokatestvére azonban már idősebb, Párizsban dolgozik, nagyvilági életet él, s ahogyan a filmből lassan kiderül, nem egy irodai állásban szerzett fizetésből vásárolgat Chanel táskákat. Vele együtt Naïma is belép a cannes-i jachtok luxusvilágába, ahol vonzó, de jóval idősebb férfiak társaságában múlatják az időt. A Mások gyerekeiben sem élesek a konfliktusok, itt azonban Zlotowski még visszafogottabban érzékelteti a felnövéstörténetet, s ahogyan a mostani filmben, itt is inkább egy életérzés közvetítésére fekteti a hangsúlyt. A jelenetek jelentős része egyáltalán nem építi a történetet, inkább a szereplők világát, az őket körülvevő hangulatot helyezi a középpontba, miközben maga a dráma alig körvonalazott, sőt, szándékosan van távol tartva.

A Mások gyerekei is olyan melodráma, amelyben a krízis kevéssé sarkos, inkább egy egész életszakasz fájdalmát hangosítja ki: érzékeljük, hogy ami most történik, messze ki fog hatni Rachel további éveire is, hiszen a gyerektelenség, a meg nem valósult anyaság élménye elkíséri őt. Erről szól az a kissé túljátszott jelenet, ahol egy parkban találkozik az egykori szerelmesek tekintete, és ahol Efirának egyszerre kell megjelenítenie a gyógyíthatatlan sebek napvilágra kerülését és az elszalasztott lehetőség gyötrelmét. Mindkét film befejezetlen: ahogyan a fináléra Naïma sem nő fel, úgy Rachel sem kezd új életet, bármennyire is várnánk, hogy az epilógusban majd esetleg babakocsit tologat. És így lesz a A Mások gyerekei amolyan felnőttfilm haladóknak, tele krízisekkel, amikre nincs egyértelmű válasz, figurákkal, akik belevágnak valamibe, de csak félig lesznek tőle boldogok, és az életközépi válság álomszerű lebegésével, szomorkás atmoszférájával.

Képek forrása: Mozinet