Ahogy a valódi nindzsák sem a filmekből ismert pizsamákban rohangásztak az edo-kori Japánban, hanem inkább halásznak, kereskedőnek vagy mondjuk földművesnek öltöztek, úgy a modern bérgyilkosok is arra törekszenek, hogy a lehető legjobban beolvadjanak a tömegbe. Halászsapkás német turista, kukát ürítő köztisztasági alkalmazott, a háttérben meghúzódó csendes figura, aki után nem fordulsz meg az utcán. Ilyen A gyilkos főhőse (Michael Fassbender), aki igencsak kevéssé hasonlít a jól szabott öltönyt viselő és dupla berettát villantó Chow Yun-fatre John Woo eredetiben szintén The Killer címet viselő akciófilmjéből (A bérgyilkos, 1989). David Finchert persze itt nem egy klasszikus hongkongi akciómozi, hanem egy 1998 és 2022 között futott francia képregénysorozat ihlette meg, amely egy realisztikusan ábrázolt, árnyak közé húzódó bérgyilkos vérbő karrierjéről szól.

A gyilkos első húsz perce a maga eseménytelenségében is zseniális. A nevesítetlen orgyilkos Párizsban, egy átépítés alatt álló irodában gubbaszt, már régóta figyeli a szemközti luxuslakást, ahová csak nem akar megérkezni a dúsgazdag célpont. Miközben jógagyakorlatokat végez és húsz percenként felriasztja magát az okosórájával, hosszasan monologizál magában arról, hogy ő nem szolgál nemzeteket, törvényeket vagy vallásokat, nincs semmi személyes indítéka vagy elvi meggyőződése. Épp ellenkezőleg, magasról szarik ő mindenre, ami nem az adott megbízás tökéletes kivitelezéséhez kötődik.

Michael Fassbender az utóbbi években több időt töltött Le Mans-i autóversenyzőként a volán mögött, mint filmszínészként a kamerák előtt, de nem jött ki a gyakorlatból. A névtelen gyilkosa erős visszatérés, és nyugodtan odaállítható a legérdekesebb filmes bérgyilkosok panteonjába Alain Delon szamurája és Jean Reno Leonja mellé.

Látszólag a főhős mindent felkínál magáról, elmondja, hogy precíz szabályok koordinálják a munkát és az életét, egyetlen bohém vonása, hogy a zene segít neki a koncentrálásban, füleséből a The Smiths szól, és kifejezetten üdítő, amikor ez megszakítja Fincher kedvenc zeneszerző párosának (Trent Reznor és Atticus Ross) baljós brümmögését. A nihilizmussal kacérkodó életfilozófia viszont egyre gyanúsabbnak hangzik. A saját magát a ,,normik” birkanyáján kívül álló, a testét templomként kezelő, a fogyasztói társadalmon ironikusan élcelődő férfi miért a McDonald’s-ból kajál és az Amazonról rendeli a felszerelést? Ha tényleg be akar olvadni a tömegbe, miért öltözik úgy folyamatosan, mint az az idegesítő turista, akivel egyszer találkozott?

 

Fincher szépen adagolja a disszonanciát, ami hősének saját magáról kialakítotott képe és tényleges viselkedése között alakul ki. Vajon mindez csak arra szolgál, hogy a gyilkos meggyőzze magát arról, nem több ő a szubszonikus lövedéknél, ami elhagyja a mesterlövészpuskáját, miután megfelelően lelassítja a pulzusát és meghúzza a ravaszt?

Csakhogy egy golyó még a legprofibb előkészület után is gellert kaphat, a leghidegvérűbb profi is hibázhat. A gyilkos életében először elvéti a célpontot, így menekülni kényszerül. Az árnyékvilágban egy ekkora hiba komolykövetkezményekkel jár, és ezzel szembesül is, amikor ismeretlen pribékek megtámadják dominikai búvóhelyét, a szeretőjét pedig súlyos sérülésekkel kórházba juttatják. A férfi egy rövid látogatást tesz a kórházban, ami még inkább feltüzeli a bosszúvágyát, és a megbízói ellen fordítja tehetségét.

Egy John Wick-filmben ezután az következne, hogy a magányos főhős felfegyverkezik és látványos akciójelenetek közepette egymaga lemészárolja valamelyik kelet-európai szomszédunk maffiahálózatát. Fincher és régi alkotótársa, Andrew Kevin Walker forgatókönyvíró (Hetedik, 8 milliméter) ennél jóval intelligensebb megközelítést alkalmaz.

A gyilkos főhőse ugyan országról-országra repül, egyre veszélyesebb ellenfelekre vadászva, de a film nem szakít a szűk fókusszal, a figyelmet végig a főhős ellentmondásos személyiségére irányítja, céljaival viszont sosem vagyunk igazán tisztában. Végletekig metodikus, az erőszakot váratlanul és kegyetlenül alkalmazza, nem kímélve olyanokat sem, akik járulékos veszteségnek számítanak. A filmbe csak egyetlen komolyabb akciójelenet jutott, ami éppen ezért különösen ütős – a mindent mindig alaposan előre kikalkuláló főhős tagbaszakadt, őrjöngő ellenfelével szemben kénytelen megszegni sokat ismételt szabályát, a „ne improvizálj” -t, miközben alaposan szétszedik az illető floridai otthonát.

A karakter rideg jelleme látszólag tökéletes alanya Fincher precíz vizualitásának és száraz hangvételének. Adja magát a gondolat, hogy a jeges szívű gyilkos valójában a sztárrendező alteregója, aki szintén mindig aprólékos tökéletességre törekvéssel kivitelezi munkáit, de igazi személyességet keveset lehet felfedezni munkásságában (talán az apja által írt Mank-ot leszámítva), függetlenül azok magas színvonalától. Ha viszont a gyilkos tényleg hazudik magának, és közben egyre-másra szegi meg saját szabályait, egyre nagyobb teret engedve személyes érzelmeinek, ez azt jelenti, hogy Fincherben is elkezdett dolgozni a vágy egy szerzői film iránt? Ez persze csak spekuláció.

A gyilkos lassú tempóját és kevés akciójelenetét unalmasnak is tarthatja az, aki egy akciófilmre, esetleg Fincher szövevényesebb thrillerjeire vágyik, viszont tényleg remek karaktertanulmány, amit nem zavarnak meg felesleges mellékszálak. Andrew Kevin Walker egy 13 albumból álló francia képregényfolyamot párolt le egyetlen filmmé, a karakter kvintesszenciáját megtartva, a mindent mást megbonyolító mellékszereplőket és a körülötte zajló összeesküvéseket kiszűrve. Ami maradt, az egy erős, sötét, keserű koncentrátum, ami megüli a gyomrot, de az ízét sokáig nem lehet elfelejteni.

A gyilkos a Netflixen látható.