Filmhu: Honnan származik a film története?
Edelényi János: 14 évvel ezelőtt hazajöttem Izraelből, hogy édesapámmal legyek, aki akkoriban már nagyon rossz bőrben volt. Megpróbáltuk vidáman tölteni a hátralévő napjait, mi voltunk a kórházban a kórterem bohócai, sokat hülyéskedtünk, jó volt mindenkit megnevettetni. Amikor elkezdett romlani az állapota, kitalálta, hogy tart egy utolsó, nagy beszédet - közös képviselője volt egy háztömbnek, és el akart búcsúzni a lakóktól. Hiába tiltakoztam ellene, hetekig írtuk a szöveget, és együtt mentünk el a gyűlésre is.
Előre szóltam mindenkinek, hogy apu elég rossz bőrben van, ezért nézzék el neki, ha egy kicsit zavaros. Apu felállt, és nagyjából összefüggéstelen dolgokról kezdett beszélni, az embereket viszont meghatotta, hogy el akar tőlük búcsúzni. A zavaros beszédet dübörgő taps fogadta, mondta is a végén, hogy „Na látod, mondtam, hogy sikerünk lesz!” Ez volt az alapja a történetnek.
Filmhu: Hogyan alakult át egy színész sztorijává?
E.J.: Megírtam a történetet, de nem vele a főszerepben, sokkal inkább ezt a pillanatot akartam transzponálni. Belőle sokkal inkább az igazi lénye ragadott meg, a színész, és nem a főkönyvelő, ami az eredeti foglalkozása volt. Ezért gondoltam, hogy egy színésznek kell lennie a főszereplőnek, mert neki még tragikusabb, ha elveszíti a fő hangszerét, a saját hangját, a Parkinson ugyanis a beszédkészség romlásával is együtt jár. Ehhez a történethez kerestem egy angol írót, hogy átrakja az egészet Angliába.
Filmhu: Jól ismerte a színészek világát?
E.J.: Ifjúságom nagy szerencséje volt, hogy olyan óriásokkal dolgozhattam együtt, mint Bessenyei, Básti, Őze, Gábor Miklós, Páger Antal, Sulyok Mária, Gobbi Hilda - a magyar színművészet nagy bölényeivel. Nagyon jól ismerem ezt a „bölényvilágot”: a nagyságukat, kicsiségüket, a rigolyáikat is, de nem voltam benne biztos, hogy ez Angliában is így van-e. Leegyszerűsítve persze az volt az egyik főbb problémám, hogy otthon vajon hogyan szólítják Sir Michaelt. Sir-nek? Michaelnek? Vén hülyének?
Azt akartam, hogy egy igazi író vegye kezébe ezt a matériát. Ez volt Gilbert Adair, akinek olvastam jó néhány krimiparódiáját, egy-két filmesszéjét, ő írta Bertolucci Álmodozók című filmjét, és a Love and Death on Long Island-et is, ami egy nagyszerű film. Nagyon jól voltak megírva, úgyhogy megkerestem őt, tetszett neki a történet, és elvállalta a forgatókönyvet.
Filmhu: Brian Cox-szal hogyan találkozott?
E.J.: Gilbert már dolgozott a forgatókönyvön, én pedig izgatottan vártam, hogy milyen lesz, közben pedig sok színész életrajzát elolvastam, hogy jobban megismerjem ezt a világot. Tudtam, hogy minden emberi számítás szerint John Gielgud, Laurence Olivier, Alec Guinness már nem szereposztható, de legalább rajtuk keresztül megismerem azt, aki kell. Nem akartam Ian McKellent sem, akinek egyébként nagy csodálója vagyok, de azért elolvastam az ő könyvét is, amiben rengeteget ír Brian Cox-ról. Együtt készültek a Lear király előadására, de sok más helyen is előkerült a neve.
Nagyon kíváncsi voltam, hogy ki lehet ő, ezért egyik éjjel, amikor a könyvet olvastam, kipattantam az ágyból, de nem az amúgy logikus IMDb-re írtam be a nevét, hanem a Youtube-ba. A legnézettebb egy home video volt tőle, aminek a címe Masterclass with Theo. Brian egy két éves kisfiúnak, Theonak tanítja a „Lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés” sorokat, majd a kameránál azt mondja, hogy ő a valaha volt legjobb dráma-tanítványa. Ezen a ponton tudtam, hogy csak ő játszhatja el a szerepet.
Filmhu: Van tőle kedvenc filmje?
E.J.: Az egyik a The Escapist, ami egy börtönben játszódik, Damien Lewis és Joseph Fiennes is szerepel benne, de a kedvenc alakításom tőle egy televíziós minisorozatból, a Nürnberg-ből való, amiben Göeringet alakítja. Ő volt emellett Michael Mann filmjében az eredeti Hannibal Lector – akkor még nem Lecternek hívták –, ő találta ki a karaktert. De a Masterclass of Theo győzött meg leginkább.
Filmhu: Sokszor elhangzik a filmben, hogy a magyaroknak milyen fontos szerepe van a filmgyártásban. Gyakran szembetalálkozik ezzel az országon kívül?
E.J.: Nem gyakran. Volt szerencsém együtt dolgozni Zsigmond Vilivel, akivel nagyon jóban voltunk, róla és Kovács Laciról mindenki tudta, hogy magyarok, és ismerték az egész magyar operatőri iskolát. Akik még többet tudnak, azok a francia Jean Badalról is tudják, hogy valójában magyar, ő vette fel a Playtime-ot és sok más Jacques Tati filmet. Lengyel Menyhért, Kertész Mihály, Czukor Adolf – őket viccből emlegetjük a filmben, de ma már csak a valódi filmszeretők előtt világos a származásuk. Én viszont megpróbálom majd bennük felidézni, mert Máthé Tiborral szeretnénk csinálni egy filmet Sir Alexander Korda életének egy meghatározó szakaszáról.
Filmhu: Hogy került a képbe Coco König? Nem volt nagy filmes tapasztalata.
E.J.: Az eredeti tervem az volt, hogy a Sztanka névre hallgató lányt az előző filmem női főszereplője, Vesela Kazakova fogja játszani, rá írtam a szerepet. Csak később szembesültem azzal - ami kissé kegyetlenül hangzik -, hogy Vesela időközben kiöregedett ebből a szerepből. 25 éves volt, amikor találkoztam vele, most már közeledik a 40-hez, ez a történet pedig akkor igaz, ha a női főszerepet egy fiatalabb lány játssza.
Amikor Coco-val találkoztam, éppen akkor érettségizett, pont a határán volt annak, amikor egy kamaszlányból nő lesz, ami egy csodálatos átváltozás, és ebben a pillanatban kell megragadni. Nagyon nehéz volt nemet mondani Veselának, de nagyon jól fogadta, Brian-nel még le is forgattunk vele egy jelenetet, hogy tényleg el tudjuk dönteni a dolgot. Pont ma hallottam, ahogy egy interjúban mondta, hogy milyen nagy színésznő Vesela. De egy majdnem 40 éves nővel egészen másról szólt volna a történet, más film lett volna belőle.
Filmhu: Hogyan működött egy nagyon tapasztalt és egy tapasztalatlan színész közös instruálása?
E.J.: Coconak az egyetlen színészi instrukció, amit adtam, hogy ne játsszon, hanem legyen Coco, legyen önmaga. Nem szerepelt még filmben, két kis színházi szerepe volt, de az a fajta „gátlástalanság”, ami ahhoz kell, hogy valaki ne szégyellje magát a kamera előtt, az benne volt, csak színészileg nem volt rá felkészülve.
Az egyik első jelenetet próbáltuk, amikor Dorottya először találkozik Sir Michael-lel: Brian ült egy nagy kanapén, Coco pedig lazán odaült a karfára beszélgetni, nem azért mert ő szenvtelen - egy végtelenül kedves és udvarias kislány -, hanem mert fiatal. Az ő csatájuk volt a legérdekesebb számomra. A kultúrák és a generációk közötti különbségről van szó, a férfi-nő kapcsolatnak a szexuális vonatkozása szóba sem jöhet. A kapcsolatuk sokkal inkább arról szól, hogy az öregember élvezi a fiatal lány társaságát, mert ő jelenti az életet.
Filmhu: Roger Moore is cameozik egyet a filmben.
E.J.: Akartunk egy ilyen cameot, a másik forgatókönyvíró pedig ismerte Rogert, ő is vette fel a jelenetet vele Svájcban, egy kis kézikamerával. Ennek a hatása kereskedelmi szempontból is fontos, másrészt, amikor megnéztem a jelenetet a vágószobában, és láttam, ahogy Roger azt mondja: „Congratulations Michael, old mate!”, abban a pillanatban úgy éreztem, hogy Sir Michael egy létező személy. Azon túl, hogy Moore egy nagy név, a namedropping mellett tényleg hozzáad a fiktív Sir Michael valóságához.
