Edinburgh 2.

Az idei mustra egyik legnagyobb felfedezése kétségtelenül Diane Bertrand francia-német koprodukcióban készült filmje, A gyűrűsujj (L’annulaire) volt. A baljós hangulatú, modern mese egyszerre idézi Piroska és a farkas történetét, valamint David Lynch filmjeinek hangulatát. Hősnője, a gyönyörű Iris (Olga Kurylenko), mintegy mágnesként vonzza egy erdő mélyén lévő titokzatos ház, amelynek különös lakói, élükön a professzorral hamar befogadják az asszisztensi munkára jelentkező lányt. A történet ettől kezdve az álom és a rémálom mezsgyéjén egyensúlyoz, sejtelmes; félelemkeltő, de sohasem elborzasztó, fülledten erotikus, de távolról sem obszcén, archetípusokkal dolgozik, de sosem válik közhelyessé. A gyűrűsujj egyébként az itt vendégeskedő rendezőóriás Brian De Palma kedvence volt, aki nem tudott betelni a drámai helyszínnel, a főszereplőnő szépségével és Bertrand atmoszférateremtő képességével. (De Palma olyan szorgalommal látogatta a sajtóvetítéseket és a Reel Life interjúkat, hogy az bármelyik zsurnaliszta dicsőségére vált volna. „A mai napig gyakran elmegyek fesztiválokra, akkor is, ha nincs filmem a programban, csak azért, hogy lássam mi is zajlik a világ filmgyártásában.” – nyilatkozta a rendező.)

Az idei mustra egyik legnagyobb felfedezése  A gyűrűsujj (L’annulaire)

Nyomasztóan zárt belső terek, szűk, labirintusszerű folyosók becsapódó ajtók, féltve őrzött titkok és nem kevés erőszakkal kevert bizarr erotika jellemzi Pål Sletaune A szomszéd (Naboer) című feszültséggel teli, rémlátomás-szerű kamaradrámáját. A fordulatokkal teli történet végkifejlete a figyelmes néző számára nem tartogat igazán nagy meglepetést, mégis a feszes tempó és feszültséggel teli cselekmény egy percre sem hagyja lankadni a figyelmet. A felénk magasodó falak, zsúfolt szobák, és keskeny folyosók végtelennek látszó sora olyan nyomasztó világot teremt, amely magába zárja és szinte megfojtja a szereplőket. Ritkán látni olyan rendezőt, aki ennyire híven meg tudja fogni és a vásznon vissza tudja tükrözni egy bomlott elme paranoid képzelgéseit állandó agytornára késztetve a nézőt, hogy vajon amit lát az valóság-e, és akiket lát, azok valóban ott vannak-e. A mozaikok szépen lassan teljes képpé alakulnak, ám a befejezés az A gyűrűsujj-hoz hasonlóan meglehetősen kétes megoldást kínál, amely korántsem hoz igazi feloldást. A nézőben pedig megerősödik, hogy bár viszonylag kevés igazi sikerfilm kerül ki a norvég filmiparból, azért a borongós északon nagyon értenek a hátborzongatáshoz.

Kevés olyan néző van, aki ne szeretné a kicsit misztikus, feszültséggel teli és fordulatokban gazdag thrillereket, ahol a cselekmény központjában egy rejtély kibogozása áll. Izgatottan várjuk a váratlan fordulatokat, amelyek mindig a megfelelő helyen és időben jönnek és gyakorta semmi váratlan nincs már bennük, hiszen annyi ilyet láttunk már, hogy szinte pontosan tudjuk mi is lesz a következő ’váratlan fordulat’. Kevés filmnek sikerül igazi meglepetést okozni, azok, amelyek képesek erre, legtöbbször éppen azért tudják ezt megvalósítani, mert megszegik a műfaj alapvető szabályait. (Gondoljunk csak David Fincher Hetedik-jére vagy Bryan Singer Közönséges bűnözők-jére, amelyekben nem is az az igazi meglepetés, hogy ki a hunyó, hanem sokkal inkább az, miért ő és mi a célja vele, vagy, hogy hogyan lehet az igazából megtörténteket szétválasztani egy pszichopata meséjétől.) A francia Hotel Harabati (De particulier á particulier), Brice Cauvin rendezésében igazi thrillernek indul, de még a legszemfülesebb néző se gondolná, mit is hoz a végkifejlet. A rejtély megoldódik, ám úgy, ahogy ezt senki sem gondolná. Anélkül, hogy bármit is elárulnék belőle csak annyit mondanék, hogy a rejtély kulcsa itt is a műfajváltásban rejlik, amely nem várt megoldást hoz a film lenyűgöző záró képsorain.

Szánalommal vegyes kíváncsiság Fejtestvérek (Brothers of the Head)

Az emberek mindig is furcsa kettősséggel, leginkább szánalommal vegyes kíváncsisággal tekintettek a fejlődési rendellenességgel születettekre. Felismerve az emberi kíváncsiságban rejlő anyagi lehetőséget, cirkuszokban mutogatták őket, ahol leginkább csak megaláztatás és kizsákmányoltság jutott nekik. Az idén Michael Powell-díjat nyert brit alkotás Keith Fulton és Louis Pepe Fejtestvérek (Brothers of the Head) című áldokumentumfilmje egy sziámi ikerpárról szól, akiket a modern kor cirkuszában, a koncerttermek pódiumán mutogatnak. A történet a hetvenes évekre nyúlik vissza, családtagok és a showbiznisz képviselőinek ’visszaemlékezéseiből’ derül ki, miként is csaptak le a szemfüles és pénzéhes menedzserek a törzsüknél összenőtt fiúkra. A retro-dokumentumfilmnek álcázott fikcióban olyan neves emberek is megszólalnak, mint a rendező, Ken Russell, provokáció korabeli úttörője. A 70-es évek dokumentumfilmjeinek képi világát Anthony Dod Mantle teremti meg olyan bravúros ügyességgel, hogy a néző valóban elfelejti, hogy mindaz, amit lát csak kitaláció, amelyet Tony Grisosni forgatókönyvíró álmodott filmre Brian Aldiss regényéből. Grisoni, akinek egy másik forgatókönyvéből készült film A szentek élete (The Lives of the Saints) is szerepelt a programban, korábban Terry Gilliammel dolgozott együtt a Félelem és reszketés Las Vegasban forgatókönyvén. „Szeretem a kihívásokat és szerencsére mindig újabbak és újabbak találnak meg. A Fejtestvérek-nél a regény filmes megfelelőjét kerestem. Úgy tűnt a dokumentumfilmes technika segítségével lehet a legközvetlenebbül elmondani a történetet, amelybe régi dokumentumokat, korabeli híreket és dramatizált elemeket vágtunk be.” – nyilatkozta Grisoni, aki egyébként a Script Factory című rendezvény vendégeként részletesen mesélt forgatókönyvírói pályafutásáról.

Az edinburgh-i közönség legnagyobb örömére és az újságírók megelégedésére a jó filmek mellett végre igazi nagy sztárok váltották egymást a vörös szőnyegen, amely kétségtelenül ünnepibbé varázsolta a jeles évfordulót. Kevin Smith elképesztő méretű rajongótábort, míg a szoros testőri kordonnal körülvett Charlize Theron igazi hollywoodi hangulatot hozott a változékony időjárású, ámde festői szépségű skót fővárosba.